Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 9. szám - Megérteni egy léthelyzetet (Csorba Bélával beszélget Virág Zoltán)
33 A néhány dolog közül az egyik, amin viszont fennakadtam, a lyukas zászló volt. Azt hittem, hogy ágyúval, vagy a tankok lőtték ki. Viszont nem ment a fejembe, hogy hogyan tudtak annyi zászlót átlőni egyszerre. A másik pedig a Sztálin-szobor csizmája. Többször elmentünk a jugoszláv nagykövetségre. Egyszer onnan indult két busz. Hallottuk a rádióból, hogy a jugoszlávokat buszok fogják a jugoszláv nagykövetségről hazaszállítani. De mi nem fértünk föl. Voltak így többen is, akik nem fértek föl. Akkor bámultam ezt a csizmát. Állt mellette egy pasas, fönn az emelvényen, és ez nekem nagyon különös volt. Az óriásokról már hallottam, és azt gondoltam, hogy ez nyilván egy óriás csizmája lehet. Később értettem meg, fiatal felnőtt koromban, amikor Nyugatról különféle képeket, albumokat kaptunk, meg egyéb helyeken láttam a pesti eseményekről fényképfelvételeket is, hogy tulajdonképpen mi volt az. – Ne feledjük Kaposvárt. – Az egy más helyzet. Magánéleti természetű. Nagyon korán elveszítettem édesapámat, ’62-ben. Tehát tizenkét éves koromban halt meg. Négy évvel később anyám újra férjhez ment, a mostohaapám kaposvári volt, és átköltöztünk oda. Én akkor már tizenhat éves voltam, és kikötöttem, hogy érettségi után hazajövök. De ez sem volt olyan egyszerű. Egyszerre két erő dolgozott bennem. Nem volt ez annyira definitív, hogy én most haza akarok jönni, igaz, megjegyzem, nagyon erős honvágy működött bennem. A mai embereknek ez talán különösen fog hangzani, de neked talán nem, te ott nőttél fel: a Kádár-rendszer Magyarországa egy másik Magyarország volt. Nagyon nehezen tudtam beilleszkedni abba a létformába. Megjegyzem, a kaposvári gimnáziumban, amit már akkor is Táncsics Mihály Gimnáziumnak hívtak, a korábbi neve Somssich Pál Gimnázium volt, és egy neves, elit gimnáziumnak számított, voltak kiváló tanáraim, akikre meleg szívvel tudok visszaemlékezni. De alapjában véve, az egész légkör magán viselte a rendszer összes bélyegét. Nagyon nagy osztályunk volt, körülbelül negyvenen lehettünk a 3. d osztályban, és megjelent az osztály KISZ-titkára egy tagsági könyvecskével, hogy engem is fölvettek a KISZ tagjai közé. Erre én annyira dühbe gurultam, hogy a tagságit odavágtam a padlóhoz és megtapostam. Ez viszont nekik volt szokatlan, gondolom én. (Nevet.) Többet nem is próbálkoztak velem, és meg is nyugodtak ebben, hogy én nem leszek KISZ-tag. Akkor én ezt még nem gondoltam át, de valójában egy ilyen érinthetetlen, se élő, se holt helyzetben lévő ember voltam akkor, abban a pillanatban, ugyanis csak valamikor december táján, Ilku Pál akkori művelődési miniszter jóváhagyásával írtak be a naplóba. Járhattam a gimnáziumba, feleltettek is, meg mindenféle diákköri kötelezettségemnek eleget kellett tenni, de ténylegesen, de facto nem voltam tagja az osztályközösségnek. Nem tudom, mi történt volna egy magyarországi nebulóval ilyen helyzetben. Föltételezem, sokkal keményebben leszámoltak volna vele. Ezt még egyszer megtapasztaltam. Tudniillik, mi megtartottuk a jugoszláv állampolgárságunkat, én is és a családom is. Ennek gyakorlati oka volt: világútlevelet jelentett, szabadon lehetett jönni-menni. A hátulütője viszont az volt, hogy nekem rendszeresen meg kellett jelenni a sorozáson. Nem volt ez olyan rossz amúgy, mert ilyenkor mégiscsak eltávozhattam az iskolából, régi cimborákkal találkozhattam itthon. Vihettem aztán Magyarországra Magyar Szó kat, Új Symposion t, Bravo magazint. Én voltam a Jani, osztogattam ezeket a dolgokat. – A legnagyobb kincsnek számítottak. – Gondolhatod. Summa summarum, ’68-ban kiéleződött a helyzet Csehszlovákiában. Mármost itt, az akkori Jugoszláviában sokkal szabadabb szellemben írtak ezekről a kérdésekről, mint odaát. Abban az időben, ha emlékszel rá, minden osztályban faliújságot készítettek. A mi osztályunkban is. Hát én ezt a faliújságot elláttam itthoni anyaggal. (Nevet.)
