Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 7-8. szám - „Szívügyem volt a levéltári iratanyag” (Péterné Fehér Mária ny. főlevéltárossal Kriskó János beszélget)
195 – A levéltárak az alapfeladataikon túl időről időre kiállításokkal is észrevetetik magukat. Az ismeretterjesztésnek ebből a formájából mennyire vette ki a részét? – Utaltam már rá, hogy én a nyüzsgő típusú levéltárosok közé tartoztam, tehát ebből is kivettem a részemet. Az első kiállítás, amit 1998-ban rendeztünk, a forradalom és szabadságharc 150. évfordulójával kapcsolatos kiállítás volt, a Klapka utcai épületünk folyosóján. Ne gondoljon valami óriási tárlatra, egy kis kamara- kiállításra volt csak helyünk. A korabeli iratokból állítottunk ki néhány érdekes és szép példányt. Ezt követően aztán minden évben, a magyar kultúra napján, és más alkalmakkor is, elég sok kiáll ítást rendeztem. Egy idő után a kiállítások átkerültek a Kossuth téri épületbe. Kezdetben itt is a folyosóval próbálkoztunk, de az nagyon szűk helynek bizonyult. Végül aztán a nagy kutatóterembe tettük át a kiállításainkat, a Múzeumok éjszakájára rendezett nagy tárlatainkat. Ezeket mindaddig én terveztem és rendeztem, természetesen a kollégáim hathatós közreműködésével, amíg nyugdíjba nem vonultam. A konferenciáink is gyakoriak voltak, ezek a tudomány napjára estek. De belső szakmai igény is volt, időről időre meg szerettük volna mutatni a szélesebb közvéleménynek is, hogy épp mivel foglalkozunk a levéltárban. Mindannyian végeztünk – főleg a levéltárosok – tudományos munkát, amelyeket bemutattunk ezeken az előadásokon. Gyakran előfordult az is, hogy felkérésre tartottam előadásokat olyan témákban, amelyek a kutatási területembe estek. – Találtam adatot arról, hogy például a Szabadkai Levéltári Napokon adott elő. A nemzetközi kapcsolatai is kiterjedtek voltak a megyei levéltárnak, vagy ez az ön személyes reputációjának köszönhető? – Nem, ez a levéltár kapcsolata volt. Általában a határ menti megyék kapcsolatot alakítottak ki egymással, hiszen a határok nem mindig ott húzódtak, ahol most húzódnak, számos fontos dokumentum ma egy másik ország levéltárában található. Mi a Vajdasági Levéltárral és a Szabadkai Levéltárral jó kapcsolatot ápoltunk. Minden évben volt közös konferenciánk, én is és kollégáim is számos alkalommal tartottunk előadást ezeken az alkalmakon. – Közreműködött olyan kiállítások megrendezésében is, amelyek nem a levéltár, hanem a múzeum kezdeményezésére jöttek létre. Ennyire szeretett kiállítást rendezni, vagy munkaköri feladatul kapta? – Természetes volt, hogy ha a múzeumnak volt történeti tárgyú kiállítása, akkor abban társintézményként részt vett a levéltár. Szívesen adtunk kölcsön olyan iratokat, amelyek alátámasztottak, hitelessé tettek egy-egy történelmi eseményt vagy kort bemutató kiállítást. Ez régen is gyakorlat volt, és szerencsére ma is bevett dolog. – Nekem éppen az a benyomásom a 30-35 évvel ezelőtti idők levéltáráról, hogy meglehetősen zárt, már-már arisztokratikus intézmény volt, ahová nehéz volt kapcsolatot találni. Azokhoz az időkhöz képest ma látványosan többnek látom a levéltárak közönségkapcsolatait. – El kell ismernem, valóban a szaktudósok zártkörű kutatóhelye volt korábban a levéltár. Talán akkor kezdett kinyílni, amikor a főiskolák és egyetemek már
