Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Halmai Tamás: Egyenként számolni a szavakat (Beszélgetés Báthori Csabával)

get és mellékjelentést kaptak. Olyan alkat volt, aki szívesebben vallaná be erkölcsi botlásait (ha vannak ilyenek), mint irályának esztétikai tévedéseit, széptani modellezésének és írói gyakorlatának piramidális baklövéseit, közlendőinek elévülését. Néhányan, akik posztmodern ideológiájának gyengülését és műveinek mélyülését várták, hallgatólagosan csalatkoztak - de egyre kevésbé adódott mód komoly nyilvános írói felszisszenésre (a politikai, emberi nyelvöltögetés soha nem pótolja a megalapozott kritikai attitűdöt). Én magam nagyra becsültem - már közös piarista múltunk miatt is - emberi erényeit, olykor gyermeki játékosságát, elevenségét. Irodalmának, beszédmódjának közéleti eluralkodását szellemének tágassága ellensúlyozta, és igazi ellenszenv keltésére maga a személyiség amúgy sem volt alkalmas. Versem, amely Kolozsváron született a Péter halálát követő napokban, főleg ezt a személyes veszteséget és a halállal beálló fajsúlygyarapodást katalogizálja. Hiába érezte bárki, hogy könyveiből ugyan sok mindent megtapasztalt, de a „dologról" magáról semmit nem fogott fel - ez a boszorkányos érzés a halál pillanatában a részvét, felértékelődés és átlényegülés (jobb volna talán azt mondani: „meglényegülés") utórezgéseivel egészült ki, és hamar különös magasságba emelte nem létező alakját. Ami összemérhetetlen volt, sokrétűen vetemedni kezdett: a markolható maradandó külön helyet követelt magának, a markolhatatlan veszendő pedig a közelgő feledés lejtőit nyitotta meg. Ez a kettősség, mi tűrés-tagadás, zavarba ejti az embert. Esterházy egy bizonyos iskola atyamestere, és egyúttal prédaállata volt. Ami ebből az irányzatból megmarad, az benne marad meg, ami pedig eltűnik (ez a ma még felmérhetetlen halmaz), az ő műveivel tűnik el. Ha ismét megéled a vágy, hogy történetet olvasson a világ, ha megcsömörlik a véletlen és idétlen „nyelvizéstől", ha kiderül, hogy a szellemesség csak az üresség nyelvét kérte kölcsön, ha a kéziratokhoz túl sok lábjegyzet kívánkozik majd, ha kivilágla- nak az eredetiség anyagaiban a túlságosan nagymérvű idegen ösztönzések, ha felrajzolódik egyszer a díjazással elkövetett irodalomrontás valódi természetrajza... akkor még visszatérhetünk arra a korszakos posztszocialista íróhősre, aki fellázadt, majd lázadását perpetuálta, meg- és elmulattatta, de alig szerzett „visszajáró" műveket. De lehet, hogy magasabb értelemben utólag is csak végrehajtja az irodalomtól való búcsúvételt, és hagyatékát emberi mértékre vezeti vissza. Lessing egykor azt kérdezte: Muß denn alles ein Buch sein? (Hát mindennek könyvben kell végződnie?). Nem, nem kell. Lehet, hogy épp sok könyv nélkül őrzi valódi értékét utókorában az ember.- Foglalkoztatnak a kritikai visszajelzések? Rálátsz-e (rá akarsz-e látni) kánoni helyedre?- Tagadhatatlan, hogy csak „észrevételek" adódtak, valódi megértés, felfogás, netán mélyebb-távlatosabb értékelés alig-alig, legföljebb szórványosan. A hangadó közeg úgy ítélte meg, hogy én amolyan literary gentleman volnék, művelt közbeszélő, inkább énektanár, mint énekes. Pedig annyi szép kezdet volt; nekirugaszkodás a Bertalan Lajos utcában; korai nagy személyes elismerések (Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes fogadott bizalmába); nagyra menendő, aztán csenevészebb barátkozási vonalak (például Bárdos Lászlóval, ő vitt

237