Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Halmai Tamás: Egyenként számolni a szavakat (Beszélgetés Báthori Csabával)

Ha kritikai életművemet pásztázom, látom, számos komoly teljesítmény szinte érintetlen maradt. Az esztétikai-etikai értékrend valódi együttes arányában kellett volna mérlegre vetni mindenkit. De azt a hibát nem követtem el, hogy silány szerzőt érdekből magasztaltam volna. Mulasztás volt, lehet, hogy nem rekesztettem el a vékony tehetségeket a kontároktól - mert ez a határ, ez nagyon fontos a hamis bálványok, rossz ízlésű esztéták és esztétikai felkapaszkodottak korában. A lényeg: nem tettem mérvadóvá és menthetővé az értékrendben az esztétikai abszurditást (nem az abszurd irodalmat értem ezen, világos). Korunk véleményvezéreinek szarvashibája, hogy minden területen tűrhetővé hazudták a silányságot. Hogy teljes-e, amit létrehoztam? Aki ilyen sokáig él, kénytelen szembesülni ezzel a kérdéssel. Nem, életművem nem teljes. De a hűség kerek és hazugságtól mentes lenyomata. Tervek? Egyre komolyabb értelmet tulajdonítok annak, hogy nem írok. Lehet, hogy eljutottam a Paul Celan-i, József Attila-i pontra? Amikor verset ír az ember, nem írni volna jó. Átsiklik a felületesség ezeken a balgának tetsző töredékeken. Pedig mély belátások tolulnak fel itt... Lehet, hogy az írás célja az, hogy kivezessen a toll mögül. Mert ott még vannak más, fontosabb teendők? Millióknak és millióknak vannak más, fontosabb teendői. És meglehet, hogy az írónak éppen ezeket kell meglátnia, ha művészként egyszer szívesen gondolatjelet tenne egész életműve mögé.- Szüleid alakját megrendítő versek sorában idézted meg. Az emlékezés gesztusai önterápiás szándékot is takartak? S lett önismereti hozadéka e családelemző poétikának? Mit tud, amit a talaj menti élet nem, a katarzisig emelt szív?- Nekem nagy benső akadályfutás volt, roham a zárkózottság ellen, hogy költészetem egy pontján beszélni kezdtem, tudtam, mertem erről a két emberről, szüléimről. A fojtott beszéd a versben, az ismétlődő áttételek, a kimondatlanság aszkézise évről évre szorongatóbb félnémasághoz vezetett, és akkor hirtelen úgy döntöttem, felnyitok egy zsilipet, tíz ujjbeggyel boncolgatni kezdek egy témát: származásomat, mindazt a legrégebbit, ami megőrződött bennem. Anyám: róla mindig a gondviselés, a mentés, óvás légköre idéződött meg bennem, annak a szerencsétlen halandónak alakja, akinek emberfeletti hivatás volt, hogy a világban megóvjon valaki mást, a saját gyermekét. Úgy tűnt, az, hogy létezem, az ő egyedüli döntése volt, és ebből következett a feltétlen igen, az ő alakját övező költői ragaszkodás. Őt nem tudtam, nem tudom egyes vonásaiban megragadni, mert ez az igen minden más képet árnyékba lök. Más képlet volt az apám: őt nem tudtam sem szeretni, sem gyűlölni, képtelen voltam érzelmeket fejleszteni iránta, örökre megrekedtem valami ferde-függőleges zuhanás állapotában, amely aztán a versekben a vád maszkját öltötte, és egészen a pokol lángjáig vetette őt. Felgöngyöltem magamban a múltat, és ráhökkentem: apám mulasztásai, üres tartásdíjátadási ceremóniái, vallásos prédikációkba torkolló beszéde, a képtelenség, hogy meghalljuk egymást: mindez későbbi életem, a maradék, legsúlyosabb következményeit mélyen meghatározza. Ki kellett járnom őt magamnak, hosszú benső kutatások és furatkeresések révén - és lehet, hogy csak az utólagos elszámoltatás nyelvén tudtam őt embernek elképzelni. Hogy bennem máshogyan

235