Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Ćurković-Major Franciska: Thalatta! Thalatta! (A tenger megpillantásának élménye a magyar irodalomban)

összeszervesül impozáns matériájával, akkor egyúttal »új életre kelhet« és új illúziókba költözhet".20

Szabó Lőrinc a tenger megpillantásának élményét az 1933-ban megjelent Trieszt előtt című költeményben írta meg. Ebben a versben is megtalálható az olyan elem, amely a szexuális beteljesülésre asszociál. A vers csaknem tíz évvel azután keletkezett, hogy a költő 1924-ben először meglátta a tengert. E tíz év alatt Szabó Lőrinc háromszor utazott Triesztbe és kétszer Fiúméba. Feltételezhetjük tehát, hogy a tenger megpillantásának élménye egységes képpé olvadt benne össze, annál is inkább, mert az utas Triesztbe vagy Fiúméba érkezve hasonló perspektívából láthatta a tengert. Az évek múlásának ellenére az élmény meglepően frissnek tűnik. Az első két versszakban leírt helyzet, amikor a lírai én villamoson utazva egyszerre csak meglátja a Dunában az ég kékségét, a vonat ablakában álló utast juttatja eszünkbe, aki türelmetlenül várja, hogy szeme előtt megjelenjen a tenger. Fia föltesszük, hogy a Duna mint folyó a tengerhez vezet, akkor a képzettársítás eszközül szolgálhat arra, hogy képzeletben az Adrián teremhessünk. Más szempontból is vizsgálhatjuk a versindítást. Ha a vonatot a térbeni haladás eszközének tekintjük, amelyet elnyel a távolság, akkor a villamos, mint cirkulális pályán haladó közlekedési eszköz, az urbánus circulus vitiosusból a kozmikus, az isteni, az örök térbe való kijáratot jelentheti a költő számára.21 Ily módon, ilyen közvetett, gondolati úton pedig eljuthat általa az őselemhez, a vízhez, esetünkben a tengerhez is. A költemény következő négy versszakában, amely egyben a vers központi része, az utazó ugyancsak a vonat ablakában ácsorogva várja a tenger megjelenését. Közben a tájleíró költészet egyik ábrázolási módja szerint le is írja a látottakat. A Karszt sziklafalai közt robogó vonat ablakából azonban eleinte a hegytetők sokaságán kívül nem látható semmi más. Az ég kéksége, ami eddig keskeny sávként jelent meg, az utolsó szírt hirtelen elhagyását követően szinte berobban a képbe, a két kékség: az égé és a tengeré egybefolyik, mintha az ég a földre költözött volna. A tenger megpillantásának ilyen leírása annak ellenére, hogy hosszú várakozás előzte meg, mégis meglepetésszerűnek, sőt drámainak mondható. A következő versszak, a tenger és a víz hullámzásának bemutatása először panorámaszerű: a hegyről, más leírásokhoz hasonlóan, itt is madárperspektívából látjuk, majd mindinkább közeledünk hozzá, először a tenger hullámait, majd közvetlen közelről a hullámok taréját látjuk, ezt követően tekintetünk ismét a látóhatár felé irányul, miközben a vitorlákat előbb valóságos nagyságukban, távolabbra nézve már csak lepkerajként észlelhetjük. Az utolsó két versszak a szépség megőrzésének kísérlete: a „behunyom a szemem, hogy emlékezetembe véssem a látványt" módszer leírása. Az utazó miután birtokába vette a tenger képét, bármikor maga előtt láthatja, ha behunyja a szemét. A költemény dinamikusságát a vonat zakatolásának nyugtalanító és a hullámok mozgásának megnyugtató ellentéte biztosítja. A hullámzás ezután nyugalmat vált ki, ami egyúttal a tenger20 Vö: Virág Zoltán: „Esti Kornél víztükrei". Forrás 44. évf., 2012. 1. szám, 98-99. http://www. forrasfolyoirat.hu/1201/virag.pdf,

21 Vö: Aleksandar Flaker „O globalizaciji prostora hrvatske knjizevnosti", In: Covjek / Prostor / Vrijeme. Knjizevnoantropoloske studije iz hrvatske knjizevnosti, szerk. Ziva Bencic i Dunja Falisevac. (Zagreb: Disput, 2006), 241.

214