Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Ćurković-Major Franciska: Thalatta! Thalatta! (A tenger megpillantásának élménye a magyar irodalomban)

vízabrosz". Lelkesedését a „Thalatta!" felkiáltással fejezi ki.13 Ezt a szót kiáltozták Kürosz katonái Xenophón Anabászisz című művében' gyors hazatérést remélve, amikor a kunaxai csatát követően hazafelé tartottak, és a szárazföldön megtette hosszú és viszontagságos útjukon a Madur hegyről meglátták a tengert. Ez az örömkiáltás később is elhangzik a magyar írók leírásaiban, amikor megpillantják a tengert.

Solymossy Sándor néprajztudós az Adriai-tenger partvidékén tett utazását Úti rajzok címmel jelentette meg 1901-ben. A tenger megpillantásának leírásakor belőle is kitör a „Thalatta, Thalatta!" örömkiáltás, majd nagy lelkesedéssel szemléli „a tengervíz bűvös-csábos színjátékát" amely több szín árnyalatából áll össze: előbb a „semmitmondó szürke", majd a „smaragdzöld", végül az „égkék"14 Mindezek a vizsgált útleírásokban megtalálható és említett motívumok: a tenger színe, a vitorlák mint lepkeszámyak, a gőzhajó mint gyufaszál, majd a Thalatta felkiáltás később más írók, költők szövegeiben is föllelhetők.

A 20. század harmincas éveiben megjelent néhány irodalmi mű is, amelyekben a tenger megpillantásának másfajta élményéről is olvashatunk. Ezekben az előző szövegek jellemzői mellett, a romantikus tájleírás után megjelenik a szexualitás hangsúlyozása, előtérbe állítása. Újabb fontos elem ez, amely merőben megváltoztatja az eddigi leírások jellegét.

Kosztolányi Dezső Esti Kornél című novellefüzérében a tenger megpillantásának élménye az előző szövegekhez hasonlóan indul. A már ismert „Thalatta, Thalatta!" felkiáltás pedig az antológiái leírás egyik fontos elemévé válik. Kosztolányi mesterien rendezi meg azt a jelenetet, amely megelőzi a tenger megpillantását. Először csak a fák lombjának remegése, majd olfaktórikus elem, a sós pára áramlása utal a tenger közelségére. Az utasok türelmetlenségét a színházi közönség türelmetlenségéhez hasonlítja, a tengert pedig ünnepelt primadonnához, aki megérdemli a várakozást, ezért hosszasan várat magára. A csalódás leírása után fokozás következik metaforák segítségével. A sziklafalakon lefelé ereszkedő vasút az amfiteátrumhoz hasonló, az utasok az ablak mellett állva a „színpad" felé néznek, ahol a primadonnának, a tengernek kellene megjelennie. A türelmetlenség a mozdonyok megszemélyesítése által a tűrhetetlenség határáig fokozódik, a sziklák közötti vonatzakatolás akusztikus elem, amely a leírás mozgalmasságát emeli ki. A bújócska közben a tenger hol megjelenik, hol eltűnik, majd a kinetikus leírás után a „mozgókép" utolsó filmkockája kimerevedik, s a tenger megjelenik teljes méltóságában. A hosszú várakozás után ez az állókép még inkább kiemeli a pillanat ünnepélyességét. Ezt egy egyszerű, tagolt, hiányos mondat váltja fel, amely miközben fokozza a drámaiságot, megelőzi a várakozás beteljesülését. Az első rácsodálkozás után következik a „bújócska", amely gyermekkorába röpíti Estit. A gyermekkori játék tartozékai a „kék végtelen, rajta a bárkák, csorba fél dióhéjak és vitorlák, fehér, narancsszín, fekete vitorlák, ferdén rábillenve,

13 Kenedi Géza: „A Quarnero és Fiume." In: Adriai képek. Magyar útirajzok (Budapest: Palatínus, 2008), 153.

14 Vö. Solymossy Sándor: „Úti rajzok". In: Adriai képek. Magyar útirajzok (Budapest: Palatínus, 2008), 283.

212