Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Fekete J. József: Az idegenség határai
tésének következményei. Nem álnévről, álnevekről van szó, nem is alteregókról, hanem nevesített nyelvi határátlépőkről, akik arra kíváncsiak, mi történik, mi történhetik velük, milyenek a lehetőségek egy másik világban, amit egyedül ők képesek érzékelni és igyekeznek megfogalmazni. Szellemi alaköltésük a kíváncsi identitás következménye, az alkotói entitás megtöbbszöröződése, egyben pedig az egynél több élet lehetőségének megkísértése. Ezt igyekszem elmagyarázni a továbbiakban. A teremtés első DNS molekulájának őselődjébe, az RNS nukleotidjaiba már bele lehetett kódolva a sokszínűség, a pazar elkülönböződés logikus vágya, a milliárd lehetőséget felcsillantó színészi hajlam horgonytalanságának ideája, ami már a biodiverzitás karneváli tobzódásában is eme őstörekvést mutatja fel. A teremtés rászabadította a világra az önmegvalósítás pánspermiumát, aminek minden egyes fickándozó farkú egyede más akar lenni, mint ami, mert nem jó mindig ugyanabban a bőrben, ami eleve unalmas, mert a miénk, mert nem bújhatunk ki belőle, ráadásul sokszor előnytelen képet mutat rólunk a világ felé, ami, valljuk be, senkinek se konveniál különösebben. Ha pedig a saját bőrünkből nem léphetünk ki, miért ne bújhatnánk bele máséba, ami előnyösebb, szebb, színesebb, szeretetre méltóbb, miért ne vállalnánk a játékos kedvű természet színpompás ősideájának, a színészi princípiumnak magunkba ojtását? Az élet alapjaiban álarcokra épül, ennélfogva csupán álarcokban viselhető el. Az álarc létünk s alkotói identitásunk elemi összetevője. Az álarc nem rejtőzködés, hanem éppen ellenkezőleg, kiemelés, hangsúlyozás, értelmezés. A maszk eltakar, ugyanakkor hangsúlyoz, csigázza az érdeklődést, felkelti a figyelmet. A maszk mássá tesz egy időre, kvázi azonossá tesz valakivel. Sőt, a rituális maszk, amihez legközelebb állnak az irodalomban felöltött szerzői álarcok, az istenhez való közeledés jelképe is. Persze nem olyan módon, hogy az írót vagy a munkáját az idea szférájába emelje, hanem csupán hangsúlyozza az irodalmi alkotás ősi „másságát", a beleélést, az empátiát, az átalakulást, a megújulást. Ezzel egyetemben pedig kiemeli az írói munka játék-, illetve színjátékszerű jellegét. Mi adhat nagyobb biztonságot, mint annak a kételynek az elültetése, hogy aki éppen bennünket néz, valós mivoltunkat szemléli-e, vagy csak egy álarcot lát. Az ember nem csak alakoskodik, hanem természeténél fogva alakváltó lény, a művész pedig hatványozottan az. Éppen ennélfogva nem tudom, miért azt a legnehezebb megértetnem a legtöbb érdeklődővel, hogy a különböző alkotói nevek egy-egy szerző, így a magam esetében is miért nem az egyszerű rejtőzködés gesztusai, hanem voltaképpen pecsétek az alakváltás dokumentumain. Amikor írok, mindig más vagyok. Különböző műfajok esetében különösen éles az elkülönülés, és megtörténik, hogy a fizikai testtől elkülönböződő alkotói entitás hosszabb ideig lehorgonyoz a biológiai szervezetben. Ilyenkor úgy ülök a billentyűzet elé, mint Ephemeria Silver vagy Nettitia K. Froese, Mihályi Czobor, Mortitia Schaegbecourt, vagy valaki más, máskor viszont egy ötlet kibontása hív a számítógéphez, és miközben nyomogatom egymás után az alfanumerikus kódokat előhívó billentyűket, a virtuális papíron megjelenő szöveggel párhuzamosan 192
