Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Fekete J. József: Az idegenség határai
Földrajzi elhatárolódás Majoros Sándor joggal tarthatja magát pesti írónak, ugyanígy olvasói is úgy tekinthetnek rá. Az eperfa nyolcadik gyökere című regényének helyszíne, története és nyelvezete viszont vajdasági. Akkor vajdasági? Nem, rossz a kérdés, a helyes válasz pedig: attól vajdasági. Vegyünk egy ellenpéldát: ha Rejtő Jenő vadnyugati tárgyú regényt írt, attól szerzőként még nem lett amerikai, ha az idegenlégióban játszódó történetet, nem lett se francia, se afrikai, ha pedig kabarétréfát, akkor viszont budapesti volt, miként mindvégig. Amennyiben Majoros Sándor magyarul írna egy brazil történetet, az nem kerülne be se a brazil, se a portugál nemzeti irodalomba, a magyar irodalom része maradna. Mint például Balázs Attila Pokol mélyén rózsakert című műve sem bolíviai, hanem magyar. A „nagy" nyelvek irodalmával szemben, amelyek elkülönülnek a nyelvi térségeken belül, például németre és osztrákra, angolra és amerikaira, spanyolra és gyarmati spanyolra stb., a magyar irodalomról egyre többen állítják, hogy egységes. Mára ez a meglátás erősen megkérdőjelezett, például a Magyarországon kívüli magyar irodalmakkal értő alapossággal foglalkozó Elek Tibor szerint a kortárs magyar irodalom minden egyéb, csak éppen nem egységes. Az anyanyelvi környezetben és idegen nyelvi közösségben születő magyar irodalmi alkotások egymáshoz szálazódását, illetve eltérő voltát, másságát, alteritását, differencia-specificáját a posztkoloniális irodalomelmélet, az areális nyelvészet és a nemzetkép megképződését nyomon követő imagológia tükrében lehet vizsgálni. Ha pedig a feladathoz az összehasonlító irodalomtudományt kell segítségül hívni, aligha beszélhetünk egységes magyar irodalomról. „A vajdasági magyar irodalom hangja más, mint a magyarországi irodalomé. (És akkor itt most elkezdhetnek puffogni azok, akik azt vallják, hogy kizárólag egyetemes magyar irodalom létezik.) Amikor leveszek a polcomról egy könyvet, nem az a szándék vezérel, hogy vajdasági, magyarországi, orosz, német, cseh irodalmat olvassak, de miközben olvasok, egyszerűen érzem a szöveg »mélyrétegeiben« azt, hogy vajdasági, magyarországi etc. irodalmat olvasok. Azt azonban nem hinném, hogy az olvasónak feltétlenül vajdaságinak kell lennie ahhoz, hogy értse a Via Sandgasse-f. Sőt, ez a szöveg Budapest-szöveg, (fokozatosan elhalkuló) vajdasági narrációval. Mintha éppen arról szólna, hogy idegen felségvizeken szükségszerűen máshogy kell megszólalni. Új tenger, új hajózási szabályok." - olvashatjuk Barlog Károly válaszában Orcsik Roland kérdésére, hogy „Mi a vajdasági magyar irodalom mássága a magyarországi magyar irodalomhoz képest?", a Kultúraváltáson innen, tubusos pástétomon túl című interjúban. Szerintem is talán pontosabban fogalmazunk, ha egyetemesnek mondjuk, még közelebbről: különvált, de összeforrt képződményként tételezzük irodalmunkat. Az egyetemes magyar irodalmon belül ezek az újra összeforrt, egyebek közt az egészséges regionalizmus jellegjegyeit magukon viselő beszédmódok fölismerhetők. Karakterük a fölismerhetőségen távolabb nem mutat, nincs értékmegkülönböztető jellegük. Azt pedig, hogy az adott mű - és itt a Külső- Magyarország (Szabó Pál Csaba) területére gondolok - felvidéki, erdélyi vagy délvidéki karakterű, jószerével abból ismerhető föl, hogy a szerzője mit hordoz magában és mit képes sajátként, nem pedig megtanultként átvinni művébe az adott tájegység létmódjából, történeteiből, nyelvezetéből. Úgy teremteni meg 186
