Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Gion Nándor: Hátrahagyott írásai (II. rész - közreadja Kurcz Ádám István)
A műhely elé időnként begördült egy-egy mozdony. Dühösen fújtatva és feketén jött, megállt a műhely előtt, akkor egy kis ember meglökte a forgót, a mozdony megfordult, és békésen visszapöfögött arrafelé, ahonnan jött. Akkor határoztam el, hogy nem leszek mozdonyvezető. És valahogy abban az időben a satuk és esztergapadok között, olajos munkaruhában kezdtem hangoztatni, hogy meg kell becsülni magunkat, és rábeszéltem az egész osztályt, hogy viseljünk nyakkendőt. Ma sem tudom pontosan, hogy miért, de meggyőződésem volt, hogy az önbecsüléshez okvetlenül hozzátartozik a nyakkendő. És ettől kezdve jobbára nyakkendősen reszeltük a vasat. Röhögtek is rajtunk eleget. De később akadtak néhányan a többi osztályból is, akik nyakkendőt kötöttek. És volt még egy követelményem, hogy lehetőleg a szép gimnazista és tanítóképzős lányoknak udvaroljunk. Ezt már nehezebb volt elintézni, mint a nyakkendő felkötését, de azért valahogy összejött ez a dolog is. Még ma is némi hencegéssel állítom, hogy én egy gyönyörű lánynak udvaroltam. Tudtam, hogy az osztályelnökség mire kötelez. Szenttamásra már csak nyaranként tértem vissza.13 De már nem a folyó mellé, sem az ecetfák árnyékába. Hanem ide, ki a határba a kőművesekhez és az ácsokhoz. Sok tanya volt errefelé, legtöbbjét lebontottuk, aztán új épületeket emeltünk a szövetkezetnek. Ma már ezekből is kevés maradt, pedig szép épületek voltak, akárcsak az a fészer, amelyet még gyerekkoromban cserepeztem. Jól kerestünk, én egy nyáron összehoztam az egyévi iskoláztatási költségeket. Igaz, piszkos munka volt, de én szerettem. És kedveltem azokat az embereket is, akik itt romboltak és építettek. Jó kedélyű, harsány emberek voltak, a kedélybetegeket is megtanították volna nevetni. Az egyik távoli rokonommal szerettem leginkább dolgozni, végigfecsegtük és nevettük az egész napot, pedig néha elég rozoga állapotban volt, a huzatos épületek kidüllesztették és bevérezték a szemét, sokszor volt fáradt és álmos, meg a világ folyása sem tetszett neki mindig, de nem hagyta, hogy kifogjon rajta a világ, valami ürüggyel mindig nevetett rajta, úgy hallom, mostanában galambokat tenyészt.14 Ötvenkilencben Újvidéken, a Bölcsészkaron megnyílt a Magyar Tanszék. Én abban az évben fejeztem be Szabadkán az ipariskolát, szakképzett géplakatos lettem. Kitűnővel diplomáltam, de jól tudtam, hogy a vasasok között sohasem fogok helytállni. És különben is, igazából mindig csak az irodalmat szerettem, legfeljebb még a történelmet. Fölvételi vizsgával, kissé kalandos úton, némi szerencsével bejutottam ebbe az épületbe, és évek múltán itt is diplomát szereztem... Csak azután kezdtem írni rendszeresen. És örülök, hogy elkezdtem. Tíz könyvet írtam eddig, de még rengeteg dologról kellene szólni. Néha az az érzésem, hogy egy ilyen többnemzetiségű környezet, mint Vajdaság is, a megszokottnál jóval bőkezűbben kínálja a témát. Az emberek pedig meglepően sokan vannak, akik keményen megkövetelik, hogy írjak róluk, egyszerűen azzal, hogy voltak és vannak, és főleg azzal, ahogyan ezt csinálták... 13 Kép: Szenttamás északi határa. 14 Kép: G. József galambjai között. Szöveg: G. József galambokról, a régi építkezésekről. [Új] kép: Újvidék, a régi bölcsészkar épülete. Szöveg: Gion Nándor /részlet/ 168
