Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Gion Nándor: Hátrahagyott írásai (II. rész - közreadja Kurcz Ádám István)

bői indult haza gyalog, és alapos vargabetűvel érkezett, bejárta a Dunántúlt, és a Duna-Tisza közét is, és akkor éjszaka véres lábát ápolgatva elég részletesen mesélt útjáról. Veszprém ronda város, mondta, néhány napig bujkált, csatangolt ott, Veszprém hihetetlenül pocsék város a le-föl kanyargó utcáival. Kiskunhalas viszont szép város... Jól tudom, hogy Veszprém gyönyörű város, azóta már sokszor jártam ott, de az is biztos, hogy szökevényként, véres lábakkal nem túlságosan élvezetes róni az utcáit. Kényszergyalogláshoz sokkal szebb táj a síkság... Aztán begyógyulnak a sebek, és az ember néha hajlandó vállalni újabb kényszergyaloglást. Apám is vállalta volna. Azt akarta, hogy menjünk el innen. Zavaros idők jártak, a háború kiélezte a régi ellentéteket, és hozott újakat is bőven. Apám nem érezte biztonságban magát.

Végül mégiscsak maradtunk Szenttamáson, ebben a kevert nemzetiségi városkában. Ma főleg szerbek és magyarok élnek itt, régebben még szép számmal németek és zsidók is... Ha elmentünk volna, azt hiszem, előbb-utóbb valami hasonló földrajzi fekvésű kisvárosban vagy faluban kötöttünk volna ki. Dombok között, hegyekben semmi esetre sem.

A Városháza.3 Itt jegyezték be az anyakönyvi hivatalban, hogy 1941. február 5-én születtem. Nem akkor születtem. Jóval előbb, de mivel satnya, hitvány gyerek voltam, apám úgy ítélte meg, hogy hamarosan meghalok, teljesen felesleges bejelenteni. Aztán mégsem haltam meg, a napok múltak, pénzbüntetést kellett volna fizetni az elkésett bejelentés miatt, így hát szépen kiszámolták a szabályos határidőt, és hátrahozták a születésemet.

A szülőházzal4 is nagyjából úgy vagyok, mint a születési dátumommal. Nem itt születtem, hanem alig pár száz méterre innen, egy kis nádfedeles házban, amelyben akkoriban albérletben laktak a szüleim, és amelyet már régen lebontottak. Én kezdettől fogva csak erre a házra emlékszem, illetve ennek egy részére, mert eredetileg sokkal kisebb volt, később építgettünk hozzá. Nagyon jó helyre épült, egy nagy füves rét szélére, közel a folyóhoz, igaz, hogy szemben temetők voltak, de a temetők közelségét is elég gyorsan megszokják az emberek, a gyerekek pedig még gyorsabban. Egyébként is, jóformán gazdátlan temetők voltak már.

Német temető és zsidó temető egymás mellett.5 A háborúban szétszóródtak innen a zsidók, háború után a németek is. Nem volt, aki gondozza a sírokat. Időnként felbukkant valahonnan egy félőrült ember, ásóval a vállán, állandóan motyogott valamit, meg-megállt a sírok előtt, elolvasta a feliratokat, és ment tovább. Sokszor meglestük, hullarablót gyanítottunk benne, hiszen ásót vitt a vállán, de nem bántotta a sírokat, csak hordozta az ásót eszelősen, és később hallottuk a felnőttektől, hogy naponta tiltakozó levelet ír a hatóságokhoz mindenféle lehetetlen ügyben. Mi, gyerekek mindenesetre elfoglaltuk magunkat egész nap. A rét, a folyó, a temetők lehetőséget adtak erre. Este pedig a házunk elé húzódtunk, mert ilyenkor itt a sarkon gyűltek össze az utcabeli férfiak, történeteket

3 Kép: Szenttamás főutcája. A városháza.

4 Kép: Szülőház.

5 Kép: A német temető és a zsidó temető maradványai.

164