Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Kabdebó Lóránt: „Augusztus 9-e van, a születésem napja” (Emlékfoszlányok Ratkó Józsefről és költészetéről)

együvé épülése is elképzelhető lehet? Vajon miként folytatná Ratkó József a szatmárcsekei pogány-keresztény múltból építkezést, és a menedékkérő pusztítóktól való félelmet miként fogná ma a dalába? „Hűségese a dalnak" vajon hová jönne máma? Kiktől félne és kikkel keresne barátságot. Vagy „hallgatna", mint az idők kútja?

Ratkó nyugodtan szeretett volna élni, de űzöttként élhette csak meg életét. Nekrológomat olvasva Király tanár úr megkérdezte, én is beálltam az őt „horgeresítők" közé. Tudtam, hogy ő is tanított a szegedi egyetemen, de hogy Ratkó szenvedtetéséhez köze lett volna, máig nem tudom. Én csak azt akartam írni, hogy a költősors összecseng, József Attila utódjának lenni szegedi keserveiben, nem könnyű sorsként csapott le Ratkó Józsefre. Nem az egyszeri sors rontó hatását panaszoltam akkor, hanem nemzedékek változással szembesülő, az elso- dortatást is felvállaló félelmét hangsúlyoztam, amikor az igazság kimondásának igényét szentesítettem. Kanonizáltam a dalban. A dalban, ami nem egyedi pusztulásokkal szólalhat meg, hanem a dal létezését teszi kimondhatásának mértékévé. A dalét, amely múltat és jövendőt egybefogni szándékozik. És reménykedik, hogy a természetes életet lehet kidalolni benne és általa. És ez a dal képes arra, hogy ne csak egyetlen sors kottázata legyen, de minden időkre szóló menedék. Menekülőknek és támadóknak egyképpen. Mert a Ratkó-költészet dalszerűsége mégiscsak a megszerveződő élet szabad kidalolását hordozza a maga formáltsá- gában. Kimondva és rejtetten. Most és mindörökké. Kérdezem: reménykedhetünk ebben?

162