Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Kabdebó Lóránt: „Augusztus 9-e van, a születésem napja” (Emlékfoszlányok Ratkó Józsefről és költészetéről)
zés. Ilyen nagy adottsággal szinte egyetlen költőnk sem érkezett akkoriban, és milyen tehertétellé vált az ő számára. Legszemélyesebb megszólalása is politika lett. Féltek tőle. És mi, akik nagyra tartottuk, inkább csak magyaráztuk: féltőén mellébeszéltünk. Ahelyett, hogy lényegét szabadítottuk volna ki, mázzal vontuk be, politikum helyett közéletiségről beszéltünk, helyet kerestünk számára a hierarchiában. De legalább közölhettük: az Új Írás és az akkori Napjaink. Első kötetét zárta az Önéletrajzzal, gyűjteményes kötetét ezzel indíthatta: benne a sors, mely ennek a költészetnek lényege. Benne a nagy tét, mely végül is költészet helyett életrajzi drámává súlyosult. A Ratkó-pálya paradoxona: nagyszerű pályakezdése a hatvanas években otthontalan maradt, amikor pedig a hetvenes évekre korszerűvé vált, ő az előző évtized költői gyakorlatát veszi át. Amikor a költészet a nemzet mindenese akart lenni, Ratkó a létezésről dalolt. Persze önéletrajza módján. A proletársorsot dalolta ki a proletárnak nevezett állam körülményei között. Félelem nélkül beszélt a félelemről. És Fegyvertelenül dalolt egy fegyveres világban, ahol a dal legfeljebb táncdal lehetett. De a dalba fogott kiáltást néma csend fogadta. Azt hiszem, ezek a legjobb művei. Az 1970-es Egy kenyéren kötet sok darabjával bezárólag. Azután kezdett a versben is politizálni, költészetünk hagyomány megszentelte vonulatához kapcsolódva. Amikor az újabb költők már éppen azt emelték meghatározóvá, amit Ratkó a hatvanas években tett. A Törvénytelen halottaim nagyon szép és fontos kötet, de benne sok minden hangzik, amit már nem csak versben lehet mondani. Ekkor válik Ratkó számára a vers a nemzet mindenesévé, amikor mások már csak a létezés problémáit fogadják verseikbe. Sokak számára kedvelt költővé, igaz, ekkor lesz, de ez már - jó értelemben - a pártharcok kora. Nagyon szeretem Ratkó verseit. Nemzedékem lényegét, azt hiszem, ő közelítette meg leginkább. A visszhangtalan nagy esélyt, a nagy lehetőséget, amely elhalt, mikorra a visszhang megszólalhatott. A véletlen ikertestvéremmé tette: napra egyszerre, egyazon városban születtünk, fél órával bátyámmá vált. Az igazi összhang akkor volt meg köztünk, amikor bátran vállaltuk különbözésünket: ő a kimondást, én a védő magyarázást. Léte kimondását. És ennél többet költő nem tehet. Egy korszakban, amikor az alkotásnak koreográfiája volt, ő „félelem nélkül" - emberileg mennyi félelem ellenében - önmagát merte kimondani. Ezek a versei, meggyőződésem, az időben csak nőni fognak. A történelem ezekből a dallá tökéletesült kiáltásokból értelmezheti egy korszak valódi lelküle- tét, és minden kor érzékelheti majdan: milyen sors jut az embernek olyan világban, ahol a szavak és a gyakorlat tragikus szakadéka nyílik. O volt az a költő, akinek a gyakorlatban csak a hányattatás juthatott, mert azokat a szavakat csakis szó szerint akarta vállalni. * * * És ez maradna a végleges összegezés? Nem hiszem. Éppen arra lettem egyszerre süket, amiért korábban lelkesedtem? Vagy éppen akkor nem láttam ennek a költészetnek a megújulástávlatait? Most kezdem újraolvasni a töredékverseket. 159
