Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Kabdebó Lóránt: „Augusztus 9-e van, a születésem napja” (Emlékfoszlányok Ratkó Józsefről és költészetéről)
Lobog a növénymáglya, zöld a lángja, megégettetik a halál, nincs trónja, nincs koronája. Csillag fölöttünk lebabázna. csillag fölöttünk lebabázna. Miután pedig felmutatta a közösségben létező ember számára megvalósulható teljesség látomását, újabb verseiben visszavezet a veszélyekhez, és az ezzel szemben a Halandó számára megfogalmazott magatartásképlethez. A jelenre rajzolt töredékké válás egy személyes költői pozíció következménye is. Tapasztalat és élethelyzet összekapcsolása és fájdalmas eltakarása. Múltból, emlékekből épít idilli teljességet, hogy kétségeiről és azok pontos elemzéséről elterelje saját figyelmét is. Egy külön kis ciklus (Északi fényként, Az utolsó versekből 1,2, A szófián napokból, Ami feledhetetlen) személyes letörésről is árulkodik, bennük a költő szinte önmagát is törvénytelen halottai közé sorolja. És ugyanezt teszi életével is: a teljesség elérése helyett a csak egyedi helytállásra való készüléssel, az erre való berendezkedéssel. Melyik határozza meg a másikat: társadalmi tapasztalata, önmagának személyes-költői veszendőségtudata, vagy mindkettő összejátszik, kiegészíti egymást? Hiszen amit magára vonatkoztat, azt generációs élményként is képbe foglalja, már címválasztásában is groteszk sorsra, veszélyeztetettségre utalva (Ha a részegek), amikor indulása barátainak-társainak seregszemléjét végzi, a Heteket idézi emlékezetébe: Elhidegül tőlünk a csillag, s dalunkba varangy raccsol. Amikor pedig közösségi sorsát vallatnánk, személyes pozícióinak bemutatásával válaszol. A konkrétumokra leselkedő elől pedig eltakarja arcát, elzárkózik a törvénymondó, a lehetséges cselekvési magatartást fogalmazó, de végül mégis, akarata ellenére csak szemlélő szerepébe. Mégis a Ratkó-költészet alapjellegzetessége, hogy az egyes ember kiteljesedését közössége sorsának függvényeként tételezi: eredményei a teljesség felé segítik az általa formálódó embert; egyensúlyzavarait pedig a töredékké válás fájdalma érzékelteti. Érzékeny műszer ez a költészet, amelyben az ideális és a torz konkrét társadalmi-közösségi meghatározottságot nyer. És egészséges vizsgálódási módszer is egyben, amelynek segítségével az egyes ember tudomásul veheti személyes létezése törvényeit is: az élet a közösségben helytállás színtere, a halál sem ijesztő vég, hanem természetes zárás, és a már halottak is tovább élő részei a megerősödő közösségnek. Ugyanakkor ezek a létkérdések is társadalmi meghatározottságot kapnak: az élet ideális esetben a közösségalkotás láncszeme, de ez az ideális viszony bármikor - szubjektív vagy objektív okokból - el 157
