Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Juhász István: Két arc a vetítőgép fénysugarában

is, például 1972-ben Bécsben és Párizsban (ez idő tájt látogatott először haza), majd a rákövetkező évben az ugyancsak közeli Münchenben, 1982-ben pedig Torinóban. Hamza ismert és elismert festő lett: munkássága 1986-ban elnyerte a Brazil Képzőművészeti Szövetség aranymedálját. Kevés idő múltán újabb nagy fordulat következett életükben.

1989-ben feleségével véglegesen hazatelepült Jászberénybe. Vásznait a városra hagyományozta, ahol 1995-ben, két évvel a halála után megnyitották a Hamza Múzeumot. Egyik termében működhetne Hamza Filmmúzeum is, ehhez ő maga adhatta volna az ötletet elhíresült bonmot-jával: „Festő barátaim azt mesélték mindenkinek, milyen remek rendező, filmes barátaim pedig azt, hogy nagyszerű festő vagyok." Egyedülien sajátságos és egyszersmind örvendetes, hogy mindkét véleményformáló csoportnak maradéktalanul és egyszerre igaza van, mert mind a kétféle vásznon maradandó műveket alkotott. Egyébiránt ami Hamza Dezső Ákos legkevésbé sorrendileg, csupán számtanilag második életművét illeti, képzőművészeti munkásságával az érdeklődő Jászberényben a maga teljességében megismerkedhet. Néhány esztendeje, midőn elzarándokoltam a Hamza Múzeumba, még a nagy felkészültségű rajzművész-tanár, B. Jánosi Gyöngyi igazgatta a reprezentatív intézményt. Neki köszönhető, hogy a városnak oly önzetlenül adományozó mester képei és plasztikái a hozzájuk méltó környezetben láthatók.

A tágas termekben ámuldozva sétálgató filmbarát úgy érzi, ismeretlen világba tévedt, ahol csak megbízható iránytűvel tud tájékozódni. Ezt nyújtja az itt már idézett, minden művet elemző, minden adatot ismertető, a legigényesebb tárlatvezetéssel felérő tanulmány, dr. Koós Judith művészettörténész tudományos igényű, élvezetesen olvasmányos Hamza-kötete. A színes képekkel elegánsan illusztrált, reprezentatív kiadvány beszámol a szerző brazíliai élményeiről, a művészházaspár ottani életéről, a műalkotások (zömének) hazakerüléséről, a jászberényi emlékház létrejöttéről. Magam fenntartás nélkül erre hagyatkoztam a közvetlen vizuális élményen túl a képzőművészeti alkotások (rajzok, festmények, faszobrok) felfedezés erejű befogadásakor. A tárlat látványa és a hozzá kapcsolódó szakértői kalauz egyértelmű meggyőződéshez vezetett.

A teremtő évtizedek során egymásba fonódó, egymást kiegészítő korszakok, hatások, élmények, élethelyzetek eredményeként vászonra került, ébren nézegetve is gyakran álomszerű festmények erős esztétikai impulzusokat váltanak ki a szemlélőben. Külföldről hazahozott és a városnak ajándékozott vásznai minden bizonnyal kiállják az idő próbáját, és az egyetemes magyar piktúra nemzeti értékeivé válnak. A figurális és absztrakt, néhol buja színekben tobzódó képek között hirtelen megkörnyékezett egy csalfa gondolat.

Mi történt volna, hogyan alakult volna e képalkotó tehetség sorsa, ha azon a nevezetes gyermekkori karácsonyon édesapja barátaitól nem vetítőgépet és fes- tékesdobozt, hanem - kísértett huncutul a feltételezés - építőkockát és kisvas- utat kap ajándékba? Vasútmérnökként és/vagy műépítőként találta volna meg élethivatását? Bizony, erre már csak az imaginárius életek Sybillája adhatna választ, ha kíváncsiak lennénk. Észszerűbb, és fölöttébb hasznosabb azonban nem faggatni.

125