Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Juhász István: Két arc a vetítőgép fénysugarában

mindenről mástól meg nem ismerhető titkokat, ha a korabeli, színleg bukott régi rendszer valójában érintetlenül hagyott hazai filmes klánja ezt megengedte volna.

Csupa-csupa szomorú „volna", csupa feltételes mód, csupa teljesületlen remény, hasztalan igyekezet. Mert a klán (klikk, buli, véd- és dacszövetség, lehet válogatni az elnevezésekben) nem hagyta őt sem felvevőgép mögé állni, sem tanárként szóhoz jutni. Tevékeny és sikeres életének töretlen erejét és akarását magába foglaló vallomáskötetében fájdalmas és kesergő mondatok olvashatók a hazatérés utáni időszakról. Makay Árpád a fenyvesek tisztaságát és rendíthetet- lenségét hozta Erdélyből testben és lélekben. Soha nem panaszkodott, soha nem csüggedt, bármilyen teher nehezedett vállára, bármilyen vékonyka volt a vállalt száműzetés kenyere. Aztán hazatérvén ezt volt kénytelen írni nagy bánatában: „Hazámba való visszatérésem után az emberi gyarlóság testet, lelket szomorító kalodák fájdalmas szorítását éreztem. Amikor az anomáliákról beszélek (milyen tapintatosan, szemérmesen fogalmaz - ]. I.) érzékenységem megkétszerezetten sajog. Ilyenkor gyorssegélyt az Isten közelségének bölcs igazsága ad." S valamivel, egy bekezdéssel lejjebb: „Hazatérésem híre hamar szétterjedt a szakmában. Abban a pillanatban, mint derült égből a villám, szakadt meg a kollegiális viszony közöttünk. S ez a nemvárt fordulat fájdalmasan érintett és utána néhány hónapig ennek bódulatában éltem. Később rájöttem a jelenség okára, ami nem lehetett más, mint pusztán emberi gyarlóságból származó otromba megnyilatkozás. Azok, akikben a kisebbségi érzés uralkodik, azokban a véleményalkotás torz eredményt szül."

Keserves, vészjósló megérzését követő hirtelen külhonba távozását később az itthoni események sorra igazolták. Tíz esztendővel határátlépése után, 1958-ban jubileumi számot adott ki a Színház- és Filmtudományi Intézet A 10 éves Talpalatnyi föld címmel. Ebből már módjában volt megismerni a kor jeles filmesztétájának, Bíró Yvettnek véleményét, amit megjelenése idején Amerikában nem olvashatott. így értékelte munkáját (joggal mondhatjuk: hivatalosan) a kor rendkívül felkészült, ám jóindulatú elfogultsággal aligha vádolható műbírálója: „Makay soha nem a szokványos értelemben vett emberi szépségre törekszik, hanem a jellemző, sőt az adott pillanatban jellemzővé növő tartalmak megragadására. Az elképzelés megvalósításában a vizuális megoldás, a látvány kifejező erejű megkomponálása a legerőteljesebb. Skálája szinte végeláthatatlannak tetszik. Nagy drámai koncentrálás a beállításokban s érzékletes, nyugalmas, sokoldalú, leíró a gépmozgásban, a világítás váratlan hangsúlyaiban mutatja a filmforma finom, hajlékony alkalmazását a tartalom követelményeihez. Az operatőr nagyon szívesen alkalmazza a nagy totálok drámai kompozícióit. Bár a film elég intim történetet tárgyal, a képek mégsem rekedtek meg az intimitás szűkebb világában. A belső érzelmi élet és a külső világ olyan fájdalmasan felzaklató ellentéte éppen a látószög közömbös környezetfestő totálképek egymásutánjában jelenik meg. A kivételes pillanatok belső feszültségét, intimitását a világítás eszközeivel fokozza az operatőr. Súlyos hangulatok jutnak szóhoz a fények és árnyékok szokatlan alkalmazása által." Méltatlan lett volna megrövidíteni ezt a fölöttébb gondosan elemző, autentikus kritikát, ami a dicséretnél is többet ér, valósággal felmagasztalja az operatőr teljesítményét. Menten hozzáteszem: hasonló véleményt még számos más, régebbi filmjeivel kapcsolatban találhatni a háború előtti újságokban. Ám a lényegen ez semmit sem változtatott. Makay Árpádot dolgos élete utolsó

98