Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 6. szám - Füzi László: A világ változása (II. rész)
Ismeretes, Csurka István a Bibó-emlékkönyvben használta a Bibó-felejtés kifejezést, ezt a Kádár-korszakra vonatkoztatta. Bibó (és más gondolkodók) munkássága rövid időre reflektorfénybe került, aztán felejtődött minden. Már nyolcvankilencben megfigyelhető volt, hogy az évtizedes hiányokat pótló munkák, sokszor a korábbi tiltások nyomán raktárakba került könyvek szinte hegyekben álltak a könyvesboltokban, valódi figyelem már nem fordult feléjük. 2. Nem szeretnék az önmaga sirámait közüggyé emelő értelmiségi pózában tetszelegni, ezért mondom azt, hogy tudom, más a politika által is meghatározott szellemi szféra mozgása és más a társadalom helyzetét, mozgását kifejező közhangulat, noha ennek a két területnek az egymáshoz való kapcsolódása és egymásra való hatása nyilvánvaló. Abban, hogy a társadalom a mában akar élni, s számos gyakorlati kérdéssel kíván szembenézni, egészséges vonások mutatkoznak meg. Ám ha ez a törekvés a tudás és a kultúra tagadásával kapcsolódik össze, akkor félő, hogy a szembenézéshez szükséges kérdések nem a megfelelő szinten fogalmazódnak meg, s nyilvánvalóan nehéz elfogadni azt is, ha a gyakorlat mindenféle elméleti tudás negligálására törekszik. A nyolcvankilenc körüli években az egész civilizációs rendszer átalakulását figyelhettük meg, a mozgásokat így a fentebbi sorokkal aligha írhatjuk le. Ha elfogadnánk a leírtakat, akkor a múlt felől szemlélnénk azt, ami végbement, a civilizáció átalakulása viszont nem engedi ezt a nézőpontot, nem engedi, hogy gyakorlati jelentőséget tulajdonítsunk annak, aminek nincs ilyen jelentősége. Magát a jelenséget számos gondolkodó érzékelte, figyelte, magam három kiváló elemző, Balassa Péter, Sándor Iván és John Lukacs írásait követtem. Balassa Péter pályáján belül önálló szakaszt képvisel a rendszerváltás időszakához kötődő pár év, ekkori, a publicisztikán felülemelkedő, de közéleti, társadalmi kérdéseket tárgyaló írásaiban az új szellemi, társadalmi jelenségek megértésére törekedett, miközben állást foglalt a társadalom lehető leggyorsabb modernizációja mellett. Töredék a korszellemhez című írásában az új civilizációs jelenségeket a következőképpen írta le: „Ha az ember nem akar megfelelni a kornak, a tárcairodalmiságnak, ugyanakkor nem mer »közvetlenül« a csillagokra sem mutatni*, félvén a konfesszió eltárcásodásától, vagy rejtett egyeduralmi hiúságától, akkor beáll a közlékenység vége vagy elcseneveszesedése. Felmerül a korszellemnek meg nem felelés lehetőségeként az írástudás böjtje, a tartózkodás a sok nyilvános beszédtől. Felmerül a megvonás és a visszafogás lehetősége, amelyben szinte szándékosan törekszik az ember arra, hogy ne tudja kifejezni magát, mert nem képes magyarázni tovább, miként is gondolja, amit gondol, s egyre kevésbé hisz a »dolgok«, saját szavai meg- magyarázhatóságában. Mondhatatlanná váltak a dolgok, illetve egyre több mondhatatlan mondatot mondanak ki - a Szó kultúrája már rég a Szó civilizációjává változott, amelyben a szavak mennyiségi növekedése jelentőségük kihunyásával látszik egyenesen arányosnak. ... Úgy tűnik, vége a történelem-metafizika hallgatólagos uralmának, annak, hogy a történelem gondviselésszerűen célszerűvé és vezetetté teszi életünket, amit a szavak által 61
