Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 6. szám - Füzi László: A világ változása (II. rész)
A régi világba már nem akartunk, az újba még nem tudtunk beilleszkedni, a régi világból már indulásunkkor kiábrándultunk, a remélt újról semmit nem tudtunk, ezért mondani sem tudtunk róla senkinek semmit. Nem találkoztam olyan emberrel, aki a régit felváltó újabb világ körvonalairól legalább pár mondatot tudott volna mondani. Gyerekkorunkban, amikor a kádári világnak köszönetét kellett volna mondanunk azért, hogy tanulhattunk, már éreztük, hogy a hatalom megbízottjai erősen csúsztattak, mert hiszen tanulhattunk volna másutt is, más országokban is, ha odaszülettünk volna, a hatvanas évek elejétől a korábbiakhoz viszonyítva szinte mindenütt tömegek kerültek egyetemekre és főiskolákra. Ezt nemcsak a mai, hanem az akkori eszemmel is mondom, többekkel beszélgettem erről, tudtuk, hogy a társadalmi mobilizáció, akkor nem ezt a kifejezést használtuk, szinte szükségszerűen vitt bennünket az egyetemekre, jól bevált forrásomban, Tomka Bélának a huszadik századi Európa társadalomtörténetéről írt monográfiájában ezzel kapcsolatosan a következőket olvasom: „A felsőoktatás expanziója a második világháború után következett be. Ekkor megváltoztak az egyetemekre való bejutás feltételei, s ezzel párhuzamosan a felsőoktatás elit jellege is megszűnt. A korábbiakhoz képest átalakult a tudományágak aránya az egyetemeken, már csak azért is, mert bővült a tanulható tárgyak száma."1 Ezerkilencszáznyolcvanban, ugyancsak Tomka Béla adatai szerint, a skandináv országokban 26-32% között volt a felsőoktatásban részt vevők száma a megfelelő korúak csoportjában, a legalacsonyabb viszont Romániában, Albániában és Magyarországon volt, ez 10%-os arányt jelentett. Abból, amit az adatok sugallnak, valamennyit a magunk időszakában is éreztünk, abból viszont keveset, hiába, zárt világban éltünk, hogy másutt nem hasznosítható tudással bírunk, most a nyelvtanítás és nyelvtanulás totális csődjére és az elméleti képzés akkori hiányára utalok. Tapasztalataink azonban még abban a zárt világban is megértették velünk, hogy az a világ nem folytatható, mert... Újra mondom, nem volt folytatható, mert felélte tartalékait, a nyolcvanas évek második felére már külső erőforrásait is elveszítette, mivel nem talált hitelezőkre. A mögötte álló nagyhatalom már nem tudta fenntartani, Nyugattól a kölcsönök visszafizetésének reménye nélkül pedig nem is volt elvárható ez. Az a világ, amelyikbe beleszülettünk, nem volt folytatható, mert elveszítette a megújulásra való képességét, a felszínen ideológiai normákhoz kötötte magát, ettől csak a cinkos összekacsintás pillanataiban távolodott el. így vált a társadalom közös tapasztalatává az átalakulás szükségessége. A társadalom élete, gyakorlatiassága és a hatalom pragmatikus- sága az átalakulás módját, annak békés jellegét is meghatározta. De nemcsak az említett tényezők hatottak ebbe az irányba, hanem az átalakulás végletes megkésettsége is a békés átmenet irányába mutatott. Itt már minden későn történt, ezért talán a felül lévők is azt akarták, hogy gyorsan és a lehető legbékésebben történjen meg az, aminek meg kell történnie. Mindezt annak ellenére mondom, hogy a baloldali fegyveres fenyegetés vagy a munkásőrséggel való riogatás visszatérő eleme volt az átalakulás időszakának, így a közvetlen cselekvést választók személyes bátorságát megkérdőjelezni nem lehet. Akkor, amikor a történések lejátszódtak, még nem tudtuk, hogy közben újabb frontvonal is keletkezett, a pénzért való harc, s ebben a hatalom korábbi birtokosai helyzeti előnyből indultak. 1 Tomka Béla: Európa társadalomtörténete a 20. században, i. h.: 447., 459. 59
