Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 6. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
meg nem kapott öltöny helyett vegyünk egy új öltönyt. Gyalog végigsétáltuk a Rákóczi utat, minden helyre benéztünk, ahol úgy gondoltam, találunk megfelelőt. De nem találtunk, és visszakanyarodtunk a Lenin körútra. Ott ugyanaz volt a helyzet, egyik sem tetszett. Végül apám annyira elfáradt és türelmetlen lett, hogy azt mondta, hogyha a következő üzletben sem találok megfelelőt, otthagy, és lőhetem az új ruhát. így hát választottam egyet, az sem igen tetszett, de nem volt mi mást tennem. - Közben tudomásunkra jutott, hogy apámékat nagy szerencse érte: élettársa Katinak volt a lottón egy öt találatosa (ez még a lottó bevezetése körül történt), s az elsők között lett nekik egymillión fölüli nyereményük. Apám aztán azt ígérte nekem, hogy kapok egy Trabantot. Ez akkor nagyon nagy szó lett volna, de én úgy gondoltam, ha már lúd, legyen kövér - vagyis az akkor még ritka Opel Kadettet néztem ki magamnak. Addig-addig húzódott a dolog, hogy végül nem lett belőle semmi. Ekkor már néhányszor én is meglátogattam apámékat Diósdon, s megint fölajánlották, hogy költözzem hozzájuk. A boszorka feleség miatt ekkor sem vállaltam. Ugyanakkor ettől kezdve egész házasságomig, vagyis több mint egy éven át minden vasárnap délelőtt találkoztunk a Rózsák téri görög katolikus kis templomban, apám gyönyörűen és sajátságos szóformálással énekelt, ha lehetett, tercelt. Mise után hazafelé (ez is „szertartásunkhoz" tartozott), egy Rákóczi úti borkimérésben mindig megittunk két-két deci ürmöst - ezt kedvelte, s ott kaptunk is. Onnan aztán végig a Rákóczi úton, át valamelyik Duna-hídon, mindig gyalogoltunk, beszélgetve az utat a Móricz Zsigmond körtérig, s ott búcsúztunk el - ott szállt csak buszra. Utassyval ekkor már elmaradhatatlan barátok voltunk, mind a ketten sokat írtunk — általában éjszaka -, s másnap az agyonfüstölt cellában beszéltük meg egymás versélményeit. Nagyon keményen mondtunk véleményt, többször egy- egy szó, kifejezés helyett más megoldást ajánlottunk, s ezeket általában meg is fogadtuk. S egyre inkább jártuk a szerkesztőségeket. Mindketten jártunk egymás falujában, először én Bükkszenterzsébeten, édesanyjáéknál. Margit néni nagyon aranyos és szép asszony volt, mindennel ellátott bennünket (Dzsónak viszont sok viszálya volt vele), s megismertem a „sánta susztert" és suszteráját is. Este elmentünk a helyi bálba, Dzsó nagyon élt, táncolt, barátaival sokat beszélgettünk. Csak akkor hervadt le, amikor hazafelé megmutattam neki a belső zsebembe rejtett nagykést, amit a suszter műhelyéből vettem el - élt bennem ugyanis az akasztói bálok hangulata. Aztán hamar túltette magát rajta, s nem gondolt rá, hogy ez pszichózisom korai megnyilvánulása volt, amitől később sokat szenvedtem. - Aztán persze Akasztón is jártunk, barátaim vendégeként, hiszen édesanyámék akkor már Pesten laktak. Nekem viszont akkor is - szinte máig - ott volt az „otthon". Szép idő volt, mentünk a főutcán a presszóba, s többekkel - fiúkkal, lányokkal — találkoztunk, akik mind megkérdezték tőlem, írok-e még. Dzsó nagyon elcsodálkozott. Egy hajdani osztálytársammal is összefutottunk, akinek másnap volt a menyegzője, s meghívott, sőt nagyon kapacitált bennünket, hogy menjünk el a vacsorára. Megígértük, s úgy is készültünk másnap estefelé - régi „haveromhoz", Pelsőczi Gyula tanár barátom feleségéhez fordultunk (Gyula barátom nem volt otthon), Iványi Icához, hogy egy kicsit „öltöztessen" föl bennünket Gyula cuccaiba. Éppen a fehér ingeket gombolgattuk, mikor valahogy 50
