Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 6. szám - Ágh István: Szindbád 2017 (vers)

Milyen boldogan játszották a reménytelen hatvanas évek színészei, a Latinovits körül nyíló nők, a szabadságot Sára Sándor kamerája tükrében, s Huszárik micsoda lelkesen, valódi szerelemmel választotta őket a szépség, jóság, gonoszság változatos mintáinak, különbség nélkül a virágárus, az aranyművesné, és a végtelenbe sikló Tél Tündére között, mert mindannyian ugyanarra gondoltak, róla álmodtak, emlékeztek a pohos tornyú kisvárosok közepén, az öreg férjek árnyéka alatt, a birsillatú selyemágyban.

Akkor még szibériai cobolybundában jöttek haza a táncosnők Pétervárról, nemcsak kubányi vodkával a papának, de aztán a szédítő vendégjáték után vastag csövű hajszárítóval, melyet farmerszoknyáért és orkánkabátért cseréltek, míg országos hírűek a szövőnők és a traktoros lányok előtt, örülhettek az irigységnek, melyet foglalkozásuk kiváltott, mint ahogy ebben a filmben rájuk talált a szerep, amit a színpadon gyakran hiányolni kényszerültek, vagy gyötrődtek a megjátszott tekintély kényszere alatt, vagy a hazugság pátoszát fújták a teltházas akusztikában.

Mára derült ki igazán, leplezett rendszerelleni tüntetés volt, amit akkor érzelmes utazásnak gondoltunk, az ízléses divattól a természetes erkölcsig, az ösztönös megnyilvánulástól az elme életrevaló fürgeségéig, az időtöltés belső sugallataitól az önzetlenség észrevétlen áldozatvállalásáig, s a gyarló, szégyellni való dolgokig, mind, minden, ahogy az Isten az embert teremtette, lázadás, amit még a hatalom sem mert észrevenni, s abban bízott, hogy megbuktatják a nézők, mint unalmas giccset, nevetséges nyelvű, romlott prüdériát.

A hetvenes évek elejének valamelyik őszén láttam először a filmgyár vetítőjében, a stáb meghívására gyűltünk össze, csapatban utaztunk a 7-es buszon, valami általános izgatottság, mint furcsa előérzet hergelt bennünket randalírozásra, mely botránnyá fajult az akkori gazvert, kutyasétáltatás Lumumba utcáig, a mennyei filmélmény után nem hagyhattuk ki az áldomást, s mentünk színésznők nélkül a Thököly úti Sárospatak étterembe, mely annyira szocreál volt irkutszki ridegségével, hogy kongott az ürességtől, és rövidesen be is zárt.