Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 6. szám - Kötter Tamás: Szabadíts meg a gonosztól

részleteket. Haladékot kért. Két hetet, aztán már csak egyet. Végül kimondta az uzsorás nevét is, Zöld úr, és azt is, hogy könyörgöm.

„Te mocskos, szemét uzsorás, véged, öt perc múlva ott lesz nálad a leszámolócsoport!", ennyit mondott Gábor, miután kitépte a kagylót bátyja kezéből. Nem üvöltött. Nyugodt volt a hangja, mintha csak tényként közölt volna egy elkerülhetetlen eseményt. Ettől volt olyan félelmetes. És mielőtt letette volna a kagylót, még ezt mondta: „Erre most rábasztál, faszikám!"

Nagy-nagy csönd ereszkedett közénk. Hallottam, ahogy az eső kaparássza az iroda ablakát. Lopva hol az egyik, hol a másik Juhászra sandítottam. Péter szája tovább mozgott, mintha még mindig az uzsoráshoz beszélne. Gábor újabb cigarettára gyújtott. Mindketten a készülékre meredtek. Úgy fél óra telhetett el így csendben, de nem történt semmi. Az uzsorás nem hívta vissza az irodát, hogy válogatott átkokat szórjon, szitkokkal és fenyegetésekkel illesse a Juhászokat. És senki más sem hívott bennünket, ami azért különös dolog volt hétköznap ilyen idő tájt egy ügyvédi irodában.

Két nap múlva tudtam meg Gábortól, hogy Zöld Gusztáv, miután így ráijesztett, infarktust kapott. „Szíves volt", emlékeztetett a főnököm az uzsorás egészségi állapotára. Túlélte, de soha többé nem hallottunk róla. Állítólag visszavonult. Gábor azt hallotta, hogy leköltözött a Velencei-tóhoz, ott volt valami víkendháza.

Annak a nyárnak a végén, egy hétköznap reggel feljött a lakásomra Péter. Fogalmam sincs, honnan tudta, hol lakom, hiszen évekig még a nevemet sem jegyezte meg. Pajtás. Egyedül voltam otthon, éppen indulni készültem munkába. A telefonos eset óta nem láttam. Ugyanazt a szürke öltönyt viselte, nyakkendő nélkül, mint azon a napon az irodában.

A zakó, amely máskor úgy feszült a hátán, mintha szét akarna pattanni, nagynak tűnt. Vállbán lógott. A nadrágból eltűnt az él.

Megkérdezte, hogy zavar-e. Mondtam neki, hogy nem, és jöjjön be nyugodtan, ne ácsorogjunk az ajtóban.

„Tényleg nem akarok zavarni", mentegetőzött újra, de azért bejött. Egy közeli OTP-ben volt, hogy befizessen valami törlesztőrészletet. „Ott vettem észre, hogy nincs nálam elég pénz", hazudta eléggé bénán. Közben nem nézett rám. Tudtam, hogy a közelben van egy OTP-fiók, minden reggel elmentem mellette. De végül nem szóltam semmit.

Ötvenet kért, harminc volt nálam. Mind odaadtam. Azt mondta, ez is jó lesz. Örülök, hogy segíthettem, feleltem. Azt mondta, mivel régóta ismerjük egymást, úgy gondolja, hogy felesleges erről a kis kölcsönről papírt írnunk. Hamarosan úgyis rendezni fogja a tartozását. „Tényleg, semmi szükség rá", feleltem. Azt mondta, ő is így gondolja. A Gonosznál bármikor elérhetem, tette hozzá. Mostanában a Koccintóból intézi az ügyeit.

Az ajtóban kezet fogtunk. Mikor vissza akartam húzni a kezem, nem engedte el. Nem fogta erősen, de elhagyott minden erőm. Ugyanúgy fogva tartott az akaratával, mint annak idején a taxiban. A zakó megint úgy állt rajta, mint akire ráön- tötték. Hosszú pillanatokig álltunk némán egymással szemben. „Nem tudom,

17