Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 5. szám - Gáspár György: Gálfalvi György és az Igaz Szó (1970–1989)
való elszakadás kényszere, újra felkeresi - ezúttal Bukarestben - Hajdú Győző és Jánosházy György, aki akkor már a lap főszerkesztő-helyettese volt, és megismétlik ajánlatukat az Igaz Szóhoz szerződtetésével kapcsolatban. Gálfalvi György most már elfogadja, azzal a feltétellel, hogy nem kell Marosvásárhelyre költöznie; ő lesz a folyóirat bukaresti szerkesztője. Döntésében befolyásolta, hogy így kötetlenebbé vált a munkaideje, a lap folyóiratjellegénél fogva nagyobb teret kaphatnak majd szociografikus írásai, és segíthet az addig eléggé háttérbe szorított kortársai, a Forrás második nemzedéke, és a még fiatalabbak írásainak megjelentetésében. 1970. november 1-jétől tehát beállt a laphoz bukaresti szerkesztőnek. Elsődleges feladata az volt, hogy a bukaresti szerzőktől kéziratokat szerezzen. Ezenkívül az is, hogy nemzedéktársait mozgósítsa, tőlük is kérjen kéziratokat. Ez utóbbi a korábban elképzel- tekhez képest nem ment mindig zökkenőmentesen: egy-egy megszerzett írást néha csak (nem ritkán indulatos hangnemű) vita után sikerült elfogadtatnia szerkesztőtársaival, vagy még úgy sem. Csalódásként élte meg, hogy nemzedéktársainak szimbolikus értékű versei gyakran nem az Igaz Szóban jelentek meg. Például Király László első kötetének címadó versét (Vadásztánc) visszaadta Székely János - aki Gálfalvi György szerint is kiváló ízlésű és rendkívüli tudású szerkesztő volt -, nem politikai, nem is nemzedéki problémák, hanem ízlésbeli okokból. így ezek többnyire az Utunkban jelentek meg. A viták a szerkesztők és nemzedéktársai között „a hitvallásaink közötti különbségekből adódtak. Nem valami verbális hitvallásról volt szó, hanem a költészetbe emelt ízlésvilág volt más. Székely János, akit rendkívül nagyra tartok, nem kedvelte ezt a szájtartást. Hajdú Győző pedig kifejezetten veszélyesnek tartotta »a felelőtlen pofázást«. Nehéz volt ezt az ellentétet feloldani, mert én is felelőtlenül pofáztam."3 A bukaresti évekhez képest jelentős változást hozott Gálfalvi György és családja életében, amikor 1971. november 1-jétől visszaköltöztek Marosvásárhelyre. Ennek egyik oka anyagi természetű volt. Az Ifjúmunkásnál ha megjelent írása, akkor bizonyos tarifa szerint egyfajta honoráriumot, accordot is fizettek. Ha riportútra utazott, márpedig elég sokat utazott, akkor utazási költséget és napidíjat is fizettek. Mindezt nem fizették az Igaz Szónál, tehát anyagilag a lapváltással nem járt jól. Egy másik nyomós érv az volt, hogy hamarosan megérkező második gyerekük kapcsán el kellett gondolkozniuk a család jövőjéről, a lányok nevelése, szellemi fejlődése szempontjából a legkívánatosabb magyar nyelvű és szellemiségű környezet és közeg kiválasztásáról, biztosításáról, amire Bukarestben nem láttak kellő garanciát. Harmadsorban - a kétségtelen előnyökkel járó, „főnök nélküli" kötetlen munkaidő mellett is - egyre jobban hiányzott a közös szerkesztőségi munka légköre, hangulata, a társaság, hiszen Bukarestben teljesen egyedül, társtalanul volt a szerkesztőségben. Ráadásul így nem is tudott részt venni a tényleges szerkesztői munkában sem. Bár bátyja, Zsolt, aki közel másfél évtizedig dolgozott az Igaz Szónál szerkesztőként, majd főszerkesztő-helyettesként Hajdú Győző mellett, előre figyelmeztette, hogy ez a közvetlen szerkesztőségi munka nem lesz konfliktusmentes, ebből bonyodalmak fognak származni, és bár Gálfalvi Györgynek voltak már ilyen természetű rossz tapasztalatai az Ifjúmunkásnál is, de tele volt energiával, és bízott képességeiben. Eltökéltségére és elszántságára utalnak egy korábbi beszélgetésben elmondott mondatai is: „Úgy mentem oda, hogy majd magam mellé állítom az egész szerkesztőséget - az lehetetlen, hogy 3 Életútinterjú Gálfalvi Györggyel. Készítette Gáspár György. (Bp. PIM. 2007. CD 1181, CD 1182, CD 1183) 115
