Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 4. szám - Losoncz Alpár: A marginalitás méltósága (Lengyel András: Ellenkultúra, peremhelyzetben)
Losoncz Alpár A marginalitás méltósága Lengyel András: Ellenkultúra, peremhelyzetben (Marginalitástörténeti vázlatok) A véletlen okán történt, hogy szinte ugyanabban az időben olvastam két olyan könyvet, amelyek marginális értelmiségiekkel foglalkoznak. Az elsőt Hans Maier jegyzi, és egyszerűen az Outsiderek címet viseli. A második könyv - amelynek címe az Ellenkultúra, peremhelyzetben (Marginalitástörténeti vázlatok) - szerzője Lengyel András. Maier könyve több mint négy évtizeddel ezelőtt látta meg a napvilágot, és nem is kívánom e helyütt taglalni, noha figyelmet érdemel: valójában egy oka van, hogy mégis szóba hoztam e könyvet, az egzisztenciális és intencionális különállókra való felosztása afféle értelmezési rács volt számomra Lengyel András könyvének olvasásában, amely viszont tavaly jelent meg, Szegeden, a Tiszatáj Könyvek-sorozatban. Lengyel András Szegeden élő művészet- és irodalomtörténész, kiterjedt életművel büszkélkedhet, és még véletlenül sem vállalkozom e helyütt arra, hogy akkurátusán felsoroljam a könyveit. Ennek egyszerűen utána lehet nézni, a 2011-ig terjedő tevékenységet egy könnyen fellelhető bibliográfia foglalja egybe. Azt a tényt azért jeleznem kell, hogy az Ellenkultúra, peremhelyzetben című könyv szerzője opusának tengelyét a XX. század első felének művelődéstörténeti dinamikája képezi. Csak néhány példát említhetek: az értekező József Attila, Németh Andor, a latin világosságot elérni kívánó Kosztolányi, a gnosz- tikus Sinkó Ervin, az ismeretlen Móra Ferenc, a hagyományos urbánus/népi ellentét stb. A XX. század első fele aligha képez antikvárius tárgyat a Rajnától keletre, vagy éppenséggel Magyarországon, minden jelentése belefolyik a mába. Történetek egész sora kerekedik ki itt, robbanásig telt jelentésekkel, amelyek átjárják a mát. Ugyanis a mélybe nyúló emlékezés sohasem volt, és sohasem lesz semleges, mindig kimetsz valamit, egyúttal múltbeli viszonylatokat rendez át, átírja a múlt és a jelen közvetítettségét: hogy emlékezetpolitikáról szokás beszélni, az több, mint tény. Lengyel András könyve tényleg művelődéstörténetnek bizonyul, de ezzel aligha merítem ki a teljesítményét. Igaz ugyan, hogy filológusi alapossággal merül bele adatok kutatásába, kéziratok vonatkozásainak feltárásába, és dacára annak, hogy adattudatos beállítottsággal lép bele pergő vitákba, mégis, több ez a könyv, mint jól kidolgozott művelődéstörténet. S hadd rögzítsem, hogy egyúttal gondosan kimunkált distanciát tart a történelmi korokba belevesző, viszonylagosító, historizmussal szemben. Valójában a szerző olyan elemeket is megforgat, amelyek politikaelméleti fontossággal bírnak, és a jelenkorra nézve is diagnózist nyújtanak. Mégis, miért esik e könyvben szó a XX. század első fele magyar művelődéstörténetének marginális helyzeteiről? Miért értekezik a szerző a peremszituációkról, miért az ellenkultúra fogalmának ki domborítása? Miért szól Lengyel András alárendelt szerzőkről, vagy a fősodor által elismert és méltatott szerzők fellépésének, magatartásának háttérbe szorított szeleteiről? 103
