Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 4. szám - Losoncz Alpár: A marginalitás méltósága (Lengyel András: Ellenkultúra, peremhelyzetben)
bánva felidézni. Az első halamra nem emlékszem. Az első olyan halam, amire viszont emlékszem, tudom, hogy valami harcos amazon volt, és lila. Történetesen attól a fiútól kaptam, akivel elvesztettem a szüzességem. Kattant a termosztát, beindult a fűtés, mindjárt átmelegszem. Ha hazaérek, mindig a radiátorhoz nyomom a kezem, de ha reggel felébredek, a tűzhelynél melegítem fel. A decemberi hideg ilyen. Kézmelegítős. Novemberben fűteni se szeretek. Van egy gyerekkori rajzom, apám van rajta cowboykalapban. Ha eddig nem sikerült, valószínűleg ezután sem fogom elfelejteni ezt a kalapot. Hatéves lehettem, nyár volt, fülledt meleg, nyitott ablaknál aludtunk. Apám óbégatására ébredtünk. Anyám, a bátyám meg én. Apám részeg volt, a ház előtt tántorgott. Abban a kalapban volt, amiben lerajzoltam. Anyám lement érte, de végül a bátyám is kellett, hogy össze tudják szedni. Csak a szokásos. A klubban volt, a sarkon. Sosem mondhattuk, hogy a kocsmában. Csak klub. Egyszer engem is elvitt, amikor nagyon kicsi voltam. A nagyanyám sírva rángatott haza. Másra nem nagyon emlékszem. Nem is lényeges. Esténként, mielőtt apám hazaért, mindig eldugtuk a késeket a sütőbe. Vagyis anyám mindig eldugta, de tudtuk, hogy ha ő nem tenné meg, nekünk kellene. Másnap aztán a helyükre tettük a késeket úgy, hogy apám ne vegye észre, mit csinálunk. Egyszer nem figyeltünk eléggé, és bent felejtettünk egy műanyag nyelű kést a sütőben. Az égett műanyag csípős szagáról vettük észre. Húst sütött anyám, közben leolvadt a kés nyele. A nagyanyám megcsináltatta valahol, lett új nyele a késnek. Utána sokkal jobban vigyáztunk, nehogy bent maradjon megint valamelyik kés a sütőben. Apám egész évben ivott, nem tartott szünetet, folyton azt mondta, nem hülye ő, hogy vízzel mérgezze magát. A hétköznapok viszont semmiségnek tűntek a karácsonyhoz képest. Volt olyan év, hogy azért nem tudtunk gyertyát gyújtani, mert az apám a nappali padlóján hevert, a karácsonyfa tövében. Volt olyan is, hogy nem ismert meg minket. Jó estét, így köszönt. Az orromban van a szaga. A gyomrából jött. A bőréből. A ruháiból. Anyám közben mindent megtett, hogy szép legyen az ünnep. Egy éve már ennek is. Vasárnap volt. És december. Anyám főzött. Csengettek. Egyikünk se ment az ajtóhoz, mert hallottuk a matatást. Apám nem találta a kulcslyukat. Vasárnap ritkán járt haza, nem számítottunk rá. Ahogy belépett, éreztem a szagot. Kipillantottam rá. Az ajtófélfának támaszkodott. Csupa ránc volt. Elindult felém, behajolt a szobámba, köszöntem neki, de nem mertem ránézni, mert féltem, hogy beszélgetni akar. Anyám a kedvencemet főzte, milánóit. Apám bement hozzá a konyhába, feltett neki néhány értelmetlen kérdést, aztán ordítani kezdett. Pontosan emlékszem, akkor rohantam ki, amikor apám azt ordította, hogy ebben a házban ő lesz Mengele. Nem gondoltam róla soha, hogy tudja, ki volt Mengele. * Nem nagyon emlékszem, mi történt pontosan. A késre emlékszem. Meg a zajra, ahogy az evőeszközös fiók kicsapódott. A következő kép az, hogy hatalmas robajjal húzom a bőröndöm a macskakövön. Jéggé fagyott az arcom. Nagyon fájt, 101
