Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 4. szám - „Esett az eső, tehát maradtunk” – Schrammel Imre keramikusművésszel Kriskó János beszélget
most került elő, hogy a Liget-projekt miatt átépítik a Közlekedési Múzeum épületét. Pont 50 évvel ezelőtt készítettem, és az idén kellett leszedni az átépítés miatt.- Tudja-e, hogy mi lesz a sorsa? Egyáltalán, hol van most ez a nagyméretű dombormű? Hazavitte?- Nem vihettem haza, hiszen állami tulajdon. Most talán a műemlékvédelem gondoskodik róla, ők kezelik. De miután Szombathelynek adományoztam az egész életművemet, aminek a város egy önálló múzeumot szentel, ott egy külső falon, egy meglehetősen hosz- szú kerítésen újra fel tudom majd rakni. Ezt a munkámat is a Savaria Múzeumra hagytam, akik örömmel fogadták. A mű ideiglenesen egy raktárban van, mert az ügyintézés a megszokott módon kissé döcögve halad.- Ezek szerint mégis létrejön Szombathelyen a Schrammel-múzeum. A szándékról már vagy 4-5 évvel ezelőtt is olvashattunk, de aztán elcsendesedett minden az ötlet körül.- Valóban, húzódik a folyamat, mint a rétestészta, de most már bízom benne, hogy a továbbiakban már semmi nem hátráltatja komolyan a megvalósítást.-A tavalyi évben Szombathelyen megrendezett monstre tárlata már az előhangja volt a múzeum létesítésének?- Abban egyeztem meg a Savaria Múzeum főigazgatónőjével, hogy a Szombathelyi Képtár biztosít annyi helyet, ahol a tervezett anyagomat kiállíthatom. A kiállítás pedig egészen addig állni fog, amíg a múzeumom meg nem valósul. Nagy örömmel fogadták az anyagomat, s én is meghoztam a magam részéről a visszavonhatatlan döntést az adományozásról. Nagyon bízom abban, hogy a még hátralévő életemben újra felállíthatom azt a munkámat, amelyet fél évszázada készítettem, s amelynek ilyen kalandos és méltatlan sorsot szántak. De ha nem érem meg, akkor sincs már nagy baj, jó kezekbe került a gyűjteményem.- Említette, hogy általában úgy bánnak az épületkerámiának szánt anyaggal, hogy mint a festő, felrakják egy állványra. De ettől az ön munkamódszere eltér. Miért?- Az első munkámat én is a bevett módszerrel készítettem, de a következőnél már váltottam. Tettem ezt a következő megfontolások miatt: Ha a festő az állványnál áll, akkor mindig mindent oldalnézetben lát. Megkeresi vagy a köldökmagasságot, vagy a szemmagasságot. Elgondolkodtam azon: miért csinálom én ezt, amikor az anyag, amivel dolgozom, az a föld, amit sohasem látok így. Ahhoz, hogy a természetes állapotában tudjam szemlélni, lefelé kell néznem. És ekkor váltottam. A váltást sok minden megelőzte, apró munkákon kísérleteztem ki az új látásmódot, hogy miképp tudnám én a földet a maga természetes módján megjeleníteni. Mert amikor az ember fölülről lenéz, akkor az egész világ képe nagyon érdekessé válik. Maradjunk abban, hogy más. És ott a perspektívával nem lehet semmit sem kezdeni, ebből a nézőpontból nem úgy működik a világ. Ekkor kaptam a megbízást a Budavári Palotába, amit aztán végül levertek. Azt már lent a földön kezdtem megépíteni. A munkát egy ötvössel közösen nyertük el, a nagyon tehetséges Juhász Árpáddal párban, aki sajnálatosan korán meghalt, a munka befejezése után pár héttel. Nekem az volt az elképzelésem a műről, hogy rétegekre bontom az egészet, vékonyabb lapokból rakom fel egymásra, közben kilátszanak foltok. Az egésznek a kontúrját a Budavári Palotáról korábban készült veduta (látkép) alapján rajzoltam meg. Pontosan körvonalazódott rajta a nagyrondella és más fontos elemek, bástyák is, olyannyira, hogy rá lehetett ismerni. Maga a mű úgy került falra, hogy egy lépcsőlejárattal pont szemben indult, aztán a lépcsőfordulónál folytatódott. Aki belépett a múzeumba, és le akart menni, az csak az egyik felét látta, aki meg onnan jött vissza, az a 87
