Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 4. szám - „Esett az eső, tehát maradtunk” – Schrammel Imre keramikusművésszel Kriskó János beszélget
tázni ugyan nem lehetett, de egyébként nagyon érdekes egyéb dolgokra volt alkalmas. Például nagy felületű fali kerámiára. Volt még egy jó tulajdonsága az akkoriban alkalmazott fali kerámiákkal szemben, hogy nem fagyott le. A korábbiak mind lefagytak. Amit kitettek a szabadba, egy éven belül felhólyagzott, feltáskásodott, mindenféle egyéb baja lett. Én pedig tudtam, hogy van a kezemben egy olyan anyag, amivel mindez kiküszöbölhető. Kezdetben különféle tányérokat és samott-tálakat készítettem, amelyekbe fémeket égettem. Ez az anyag 1300 fokon ég, ugyanazon a hőfokon, mint a porcelán, és ezen a hőfokon a réz, továbbá a vasak bizonyos változatai is beleolvadnak a masz- szába, otthagyva a saját foltjukat. Ez igen izgalmas hatásokat adott. Az ötvösműhelyből elkértem azokat a maradék fémlapokat, amelyekből az ötvösök kivágtak mindenféle alakzatokat, és ezeket helyeztem rá a tányérok és tálak felületére. Nagyon érdekes és különleges színállások jöttek létre. Ezekből a tárgyakból készítettem vagy tízfélét. Kettőt a mai napig őrzök belőlük. A többit kivitték külföldre. Érdekes módon ezt a kezdeményezésemet az Iparművészeti Tanácsban szenzációként fogadták, és a tárgyaim java részét Moszkvába vitték.- Ajándéknak vagy kiállításra?- Kiállításra. De soha nem jöttek vissza. Csak az a kettő, amit máig is őrzök. Nem tudom, mi lett a valódi sorsa a többinek, nekem azt mondták, hogy szállítás közben összetörtek.- Ez a folyamat vezetett el odáig, hogy pályázott a Közlekedési Múzeum reliefjére?- Még nem, bár van köze hozzá. Akkoriban a Képző- és Iparművészeti Lektorátusnál kiírtak különböző pályázatokat. Többek között arra emlékszem, hogy Dunaújvárosban egy magas és nagy felületű falra lett volna megbízás, egy gyár csarnokának a végébe. Én elkészítettem az előbb ismertetett anyagból, 1:10 léptékben a tervet, és beadtam. Nyerni ugyan nem nyertem vele, de ennek a következménye lett, hogy meghívást kaptam a Közlekedési Múzeum pályázatára, amit aztán már sikerült megnyernem.- Nagyon sajátos mű az, amit a Közlekedési Múzeumba tervezett. Mert ugyan mozgás meg járművek vannak a kompozícióban, de ön nem ezekből indult ki, hanem egészen szokatlan elemekből építkezett.- Abban voltam más a többi pályázóhoz képest, hogy én valóban nem mintáztam, jóllehet, ugyanazt a metódust követtem, amit akkor mindenkinek tanítottak: készíteni kell egy állványt, és arra megfelelő módszerrel fel kell rakni az agyagot a megfelelő vastagságban, és abból mintázni. Akkor bennem még nem tudatosodott, hogy ez így nem lesz jó. Mentem a saját fejem után, elképzeltem, hogy itt egy hosszú úton majd jönnek a különböző járművek, és úgy éreztem, hogy ezt úgy tudom a legizgalmasabban ábrázolni, ha összeszedek különféle alkatrészeket. Szerencsém volt, mert pont szétszedtek ott a múzeumban egy régi, szinte őskori Jacquard-szövőgépet, amelynek furcsa, nagyméretű elemei voltak. Ezeket kölcsönkértem, és egy kalapáccsal belevertem a lenyomataikat az agyagba. Nyomatokat készítettem tehát. Ahol nem ezek szerepelnek, ott deszkából meg más, kezem ügyébe kerülő tárgyakból ütögettem vitorláshajó-, meg kismozdony-formát, és egyebeket. Az egészbe befelé és kifelé irányuló, élesebb formákat vittem, ami húzta a szemet a központi irányba, tehát a végéről befelé.- Mekkora volt az a felület, amelyet be kellett fednie a domborművel?- Nagy. Négyzetméterre már nem emlékszem, de a falfelület kb. 16 méter hosszúságú volt. Hadd mondjak még valamit, ami akkor szokatlannak számított. Abban az időben 85
