Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 1. szám - Ferdinandy György: Elek-puszta

Villámgyorsan zajlott le minden. Nem volt itt se sírás, se búcsúzás. Szétosztottak. A gazdák feldobták a kasba a gyerekek motyóját, a tiszi kipipálta a nevünket. Még fel sem kelt a nap, és útnak indultak a szekerek.

Vannak dolgok, amiket nem felejt el az ember. Még ma is érzem a lovak illatát, a szekér hullámzását a puha homokon.

A falu talán tíz kilométerre lehetett a vasútállomástól. Két hosszú házsor. Sár. Apró, fehérre meszelt épületek.

Megérkezünk. Valami sűrű fehér levest tesznek elém, egy főkötős asszony megsimogatja a fejemet. A gazdám, Miklós, fiatalember. Nemrég jött meg a háborúból, hosszú, mély vágás van a vállán. A felesége átkötözi, amíg én eszem. Magyarul beszélnek, a hangjukra ma is jól emlékszem. Hárman élnek a portán, ők ketten és a mama. Most pedig én. A pesti gyerek.- Der Bursche! - mondogatják. Még nem tudják a nevem.

Egyetlen szoba van a házban. Miklósék a nagy ágyban alszanak, nekem az ablak alá állítanak egy fekhelyet.

Reggel a mama ébreszt:

— Nicklaus! - suttogja. Steig auf! Es ist ja schon ganz hell!

Miklós felül, belép a klumpáiba:

— Loss!

Kihordjuk a trágyát, friss almot terítünk a tehénke alá. Lecsutakolom Babát, a lovat. Az asszony beviszi a tejet, mire végzünk, már vár a leves.

Felkel a nap, becsöngetnek. Apró, hatosztályos iskola van a faluban. Fiúk és lányok, egyetlen teremben. Félszáz kenderszőke gyerek. Hatéves kicsik, és hátul, a fal mellett, nyúlánk tizenévesek. Együtt fújjuk az egyszeregyet, újra meg újra belevágunk, ha a tanító úrnak más dolga akad.

Van közöttünk egy szeplős, szőke lányka, a Rézi. Másra nem is emlékszem. Meg hát a pestiek. Regényt lehetne írni róla, hogy mi minden történt velünk ebben a kis faluban. Attól a naptól, amikor befogadtak, addig, amíg bevagoníroz- ták (kitelepítették) a sváb családokat.

Rémlik, hogy a lányok nem hordtak bugyit a szoknyácskájuk alatt. A dolgok lassan eszembe jutnak. Csak nehezen találom hozzájuk a szavakat.

*

Például akkor, a front után, még rablóbandák járták az utakat. Miklós vasvillát állított az ajtó mellé, kolompoltak, így mondták. Főzőkanállal vertek egy fazekat. Cigányok voltak. Katonaszökevények. Zabráló oroszok.

Hét végén kimegyünk a hegyre, borért. A pincesoron beköszönünk a szomszédokhoz:- Na, und?... Teletöltjük a demizsonokat.

Van úgy, hogy én viszem ki Miklósnak az ebédet. Ülök a bakon, hot, hár! - biztatom Babát, a lovat.

Egy reggel meglesem a bikát. Hosszú, hegyes szerszáma van. A tehenek bőgnek, menekülnének előle. Aztán megállnak. Kidülled a szemük. Hagyják magukat.

Van egy Tóth Jutka nevű kislány a pestiek között. A szüleit elhurcolták, őt az apácák mentették át a vészkorszakon. Másnap őt is magammal viszem. Hasalunk a bozótban, nézzük a löködő bikát, a bőgő tehenet. Amikor felállunk, Jutka pofon vág:

28