Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 4. szám - „Mindig festő akartam lenni” – Benes Józseffel beszélget Virág Zoltán

szó. Végül odamentem a pincérhez, s megkérdeztem, járnak ide magyarok? Azt mondja, ő itt öt éve dolgozik, ilyenre nem emlékszik. Nohát! Kijöttünk, nem volt érdekes így az egész, magyarok nélkül. Kilépünk, november volt, szembejön fekete hosszú kabátban egy fehér szakállas, hosszú fehér hajú úriember, hogy így mondjam, egy személy, és magában beszélget magyarul. Ilyeneket mondott, hogy „de a kurva anyátokat", meg „majd én megmutatom". Hangosan beszélt, talán egy kicsit hibbant lehetett, nem tudom. Egyedül volt, pár lépésnyire tőlünk. Mondom Margitnak, te, itt van a magyar, hát megjött! Mi magyarokat keresünk. Odamegyek, szólok hozzá: Szia, szevasz! Azt mondja, Monsieur, je ne parle pas le hongrois! És otthagyott. Gondolkodtam, honnan tudod te, hogy én magyarul szóltam... Mikor magadban magyarul beszéltél és szép magyarsággal káromkodtál... És elmeséltem mindezt egy írónak - Z-vel kezdődik a neve -, ő pedig megírta az újságban. Erről egy tanárember ismerősöm szólt nekem, meg hogy az író nem jelezte, ezt a Benestől hallotta. Úgy írta meg, mintha vele történt volna... Na jó, hát az irodalomban mindent szabad...- Az illetőt nagyon szeretjük, tiszteljük, nem szorul védelemre, hiszen lehet, hogy csak a XVII. századi francia irodalmi hagyományt elevenítette fel Moliére követőjeként: „Onnan merítek, ahol találok".- Említettem a montenegróiakat. Azért kedveltem meg őket, mert őrültül őszinték. A magyarra ez kevésbé jellemző. Ha egy magyar nézegeti a képeimet, s nem tetszik neki, akkor nem vallja be, hímez-hámoz, kitalál valami dumát. A montenegrói a szemedbe vágja, amit gondol. Akkor hadd meséljek egy montenegrói barátomról - a mentalitást szemléltetve -, aki kint járt Amerikában. Idegen nyelven nem beszélt, csak a sajátján. Egy galériatulajdonos hívta meg, akinek megtetszettek a képei. Egyébként Herceg Noviban lakik, ahol a nővérem is, így többször találkozunk. A háza a tengerparton, rálát az épület homlokzata a tengerre. A nagy műtermi ablak mellé vágatott egy kis ablakot, amely egyenlő a televízió képernyőjének méretével, és ha tévét akar nézni, akkor odaül a kis ablak elé, s azon keresztül, hintaszékből nézi a tengert. Mert amúgy tévé nincs a házban. Amerikában volt tehát kiállítása, visszajött, éppen lent voltunk Margittal, ilyenkor mindig meghív egy pohár vörösborra. Mondom neki, mesélj! Hogy volt Amerikában? Most csak egy részletre térnék ki... Szállodában kapott elhelyezést, a takarítónő néger, a portás szintén... Mindenki fekete volt. Ez kissé meglepte, de különösebben nem érdekelte. Egy napon jön az egyik fekete, és mondja neki, a tulajdonos hallotta, hogy itt, a szállodájában egy ismert művész tartózkodik, és szeretne találkozni vele. Lement. Ekkor megkérdeztem tőle, hogyan kommunikáltatok, hiszen nem beszélsz angolul, más idegen nyelven se. Te, mondja, hát az nem probléma. Bementem a szobájába, a tulaj is fekete volt. Ráütöttem a vállára, s mondtam neki: „ti negro, ja montenegro" [magyarul: te nigger, én montenigger]. Nagyon jó barátok lettünk azonnal.- Benes-műveket nemcsak műteremben, kiállításokon, katalógusokban, könyvek borítólapján lehet látni, hanem közintézményekben szerte Szerbiában, Magyarországon, nevezetesen Szegeden. Amikor felkérésre vagy pályaműként készültek bizonyos alkotások, valószínűleg előfordult néhányszor, hogy kiindulópontnak a politikai alapú megrendelés számított. Könnyen ki lehetett játszani, ha mondjuk a partizánmotívumot tették elvárássá?- Én két ilyenre emlékszem. A pályázatot Becsén írták ki, egy iskola akart emléket állítani a hős partizánoknak. Monumentális dolognak ígérkezett. Csodák csodájára az én pályamunkámat fogadták el, holott abban nem volt se partizán, se ötágú csillag. Piros szín viszont bőséggel. Ez az emlékmű még ma is megvan, viszonylag jó állapotban. Egy elesett figurát ábrázol, és színes műanyag lemezeket használtam fel. Hasonlóan pályázati úton nyertem el a tornyosi emlékmű megvalósítási lehetőségét, így a falu központi terére

59