Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 4. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
Kiss Benedek Élettöredékek Pestszentlőrinc és csavargások III. Édesanyánk, mint afféle szegény asszony, nagyon életrevaló volt, vállalkozó szellemű, aki nem félt a változtatásoktól, ha életünk úgy kívánta, s a kevés pénzt is úgy tudta beosztani, hogy nem lehetett panaszunk, még öcsémnek sem, akinek - birkózó lévén - igencsak dagasztani kellett az izmait. Ha dolgoztunk nyáron, minden pénzt hazaadtunk, s én is többek között a Kőbányai Könnyűfémműben keresett fizetésemet. Minden munkát megragadott, egyedül kellett gondoskodnia a nagypapa halála után négy főre apadt családról. Apánk persze gyerektartást fizetett utánunk, mégpedig több mint tíz éven keresztül a negyvenes években megállapított, gyalázatos 60 forintot. Az történt ugyanis, hogy szinte nyomorogtunk már, mikor valaki felhívta anyánk figyelmét az azóta bekövetkezett komoly pénzügyi változásokra, míg végre ügyvédhez fordult, és új keresetet adott be. Ekkor már bizony nagyon komoly összeget állapítottak meg, és apánk szívta is a fogát. Sőt, azt találta ki, hogy én költözzek hozzájuk Diósdra, s így egy-meg-egy eltartott lévén nem kellene fizetnie. 18-20 éves korom körül egyre inkább hiányzott apám, többször látogattam is, és ha nem élettár- sa-Katival él, talán meg is gondoltam volna, hiszen úgysem igen voltam otthon. így azonban egyértelműen elutasítottam. Ez a pénz nagyon sokat segített anyánknak, aki Pestszentlőrincen is nagyon jól feltalálta magát a fél házban. Rendezte a kertet, ágyásozott-palántázott, a kerítés mellett szőlővesszőket ültetett, s készült az eléggé elhanyagolt épület tatarozására is. S mint buzgó katolikusnak, el nem múlt vasárnap vagy ünnep, hogy templomba ne ment volna, meg nem áldozott volna. Én, bár hitben nőttem föl, Kalocsán (s utána is) leszoktam a templomba járásról. És nem találtam helyemet új lakásunkban. Még nagymama is elég hamar jobban megszokta az új helyet, mint amennyire félt tőle. Igaz, gondja nem volt, s lesétálgatott a Kossuth térre, talált a padokon öregasszonyokat, öregembereket, s hamar megismerkedett velük, beszélgettek. Nagyon jóízűen tudott „beszélgetni". Mintha kicserélték volna az akasztói mord, egykedvű öregasszonyt, azt a Jónás Rózát, akinek a nyelvétől félt az egész környék. Mikor 77. születésnapján köszöntöttem, huncutul rám nézett, s azt mondta: Bencikém, két 7-es lettem! Hát még aztán, utána, hogy örvendezett és dicsekedett, mint egy 16 éves szűzlány, hogy a parki beszélgetőpadon „egy vén kujon öregember" megkérte a kezét. - S mikor pár év múlva meghalt, Akasztóról nagyon sokan jöttek föl temetésére. Persze testvérei már rég elhunytak, de ő épségben vitte el, hiánytalanul a fogait odaátra. Legnagyobb gondja a villamosokkal és autóbuszokkal volt, de végül még az 50-es villamos csörömpölését is megszokta az ablak alatt, néha csapta csak össze a kezét, ha egy-egy vezető nagyon „megeresztette" a kocsit, lejtőn voltunk, hogy: jaj, Istenem, megrepednek a falak! 17
