Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 3. szám - Bónis Ferenc: Emlékek Kodályról

dott, egy kicsiny asztalnál ülve. Ennek fiókjából sáros, összegyűrt, gyanús színű népdallejegyzéseket vett elő. Hozzám intézett első mondata akkor, 1951-ben, így hangzott: „Az orosz paták nyoma.” Azzal a beszennyezett támlapokra mutatott.

A Köröndön jóval később, 1954-ben kereshettem fel először. A Magyar Rádió 1955-ös Bartók-ciklusához kértem tőle megnyitóbeszédet - ahhoz a zongorasorozathoz, mely a korábbi évek részleges tiltása után első ízben merte kimondani, hogy Bartók életműve egy és oszthatatlan. Egy korábbi beszédét kellett legépelnem és el vinnem neki, ezt kívánta az alkalomnak megfelelően kiegészíteni. Ez az újrafogalmazott beszéd 1955. január elsején hangzott el a Magyar Rádióban, Bartók-évvé nyilvánítva a teljes esztendőt és megadva a „tenorját" annak a „nagy kórusnak", mely az elkövetkező évek növekvő Bartók-kultuszában hangot kapott.

Bartók diadalmas, végleges hazatérésének feltétele - mondotta itt Kodály - a zeneileg művelt ország. Ennek munkálására kell összefogni minden tényezőnek. Ha majd egykor azokhoz is eljut művészete, akiktől ered: a dolgozó néphez, s az megérti: akkor lesz magyar zenekultúra, akkor lesz igazán boldog a nép. Prófétai ihletettségű szavak voltak ezek, aktualitásuk két emberöltő elteltével sem csökkent. Megkockáztatom: inkább növekedett.

E drámai hangú bevezetőbeszéd után Kodálynak több rádió-előadását szerkeszthettem még, köztük A folklorista Bartók, Szentirmaytól Bartókig, Szóval: kultúr? és Erkel és a népzene címűeket. Más műsoraimat is megtisztelte közreműködésével: bevezetőt mondott a nagy svájci karmestert, Ernest Ansermet-t köszöntő születés- napi programhoz, majd a hiteles tanú szavával emlékezett meg az ötvenöt esztendővel azelőtt komponált Bartók-opera, A kékszakállú herceg vára születéséről és bemutatójáról.

A köröndi Kodály-lakásnak - a mai emlékmúzeumnak - négy szobája volt. Kodály vagy dolgozószobájában fogadta látogatóját - ez az L alakú lakás Andrássy úti rövidebb szárnyában volt -, vagy a zongorás sarokszobában, olykor a térre néző ebédlőben. Ez utóbbinak viaszos vászonnal letakart asztala - ha éppen nem étkeztek - mindig tele volt papírlapokkal. A dolgozószoba két falát mennyezetig érő könyvespolc foglalta el, az asztal, a faragott íróasztal, a székek mind telis-tele irományokkal, könyvekkel, válaszra váró levelekkel. Az egyik fali polcon, réges rég használaton kívül, ott állt a népdalgyűjtő és -lejegyző fontos segítőeszköze, a fonográf. A szekrény tetején pedig ott árválkodott, hátán egy háborús repeszdarab ejtette sebbel, a zeneszerző csellója. Megesett, hogy az ebédlő és a dolgozószoba közötti szalonban ültünk le. Ennek XIX. századi, Munkácsy ecsetjére kívánkozó képét csak a csillárról lelógó aratási koszorú közelítette a falusi élethez.

Kodályt, előzetes telefonhívás után is, valamilyen konkrét munkaprogrammal lehetett csak felkeresni. Életét a munka töltötte be; idejéből „csevegésre " nemigen futotta. Ha aztán őt érdekelte valami a látogató által előadottakból, azt megkérdezte, s arra részletes beszámolót várt. Első bayreuthi utam részletei nagyon is érdekelték. Akkor tudtam meg, hogy fiatalkorában maga is járt a Wagner-zene fellegvárában. Azt viszont első tanítványai egyikétől, Molnár Antaltól tudom, hogy Kodály - bár nem volt pianista - remekül zongorázta a Trisztán és Izolda zenekari részleteit, természetesen kívülről. Később módom volt meggyőződni róla, hogy a teljes zeneirodalom a fejében van.

123