Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 2. szám - Balázs Géza: Elfeledett írónemzedékünk (Szakonyi Károly: Írók lámpafénynél)

Mert olyan nagy gyilkos." (Galambos Lajos: Olyan nagy gyilkos) - Azzal a bizalommal távozunk, hogy majd a feltámadás igazságot szolgáltat, de ehelyett eljő a „végső igazságtalanság", s az öreg a fiával visszamegy a temetőbe: „Aztán nekünk többet ne trombitáljanak!" (Tamási Áron: Rendes feltámadás).

Az írókról miniportrék készültek. Orosz István grafikái: Cseres Tibor telefonnal, Lengyel József táskákkal, Simonffy András norvégmintás, Kardos G. György magasnyakú pulóverben, Mándy Iván sállal a nyakában egy kettős (MM) villamosmegállóban, Császár István feltartott könyvvel, Tatay Sándor tejeskávés bögrével... és persze Szakonyi Károly szemüvegét tartva. Az ötletadó-válogató Szakonyi Károly kedves, személyes, olykor anek- dotikus kis portrékkal vezeti fel a történeteket. A „gyanakvó" író, Bertha Bulcsu a szepezdi tuszkulánumáról csodálja a magyar tengert. Szabó István dunántúli ízei: „Ha szokás lenne még manapság is értékelni a stílust, Szabó István írásait lehetne felmutatni." A hatvanas években, ha megjelent egy jó vers vagy novella, másnap mindenki róla beszélt, a presszókban azt kérdezték: ki ez a tehetséges író? Természetesen: Gerelyes Endre. Szigligeten, az alkotóházban hallgatja Tatay Sándort: „Szerettem ízes, dunántúli, pontosabban szülőföldjéről, a Bakonyból hozott nyelvét." Cseres Tibort „Visegrád talán a gyergyói szülőföldjére emlékeztette, a fenyők, a kert és a ház mögött emelkedő hegyoldallal. Nyughelye is ott van a visegrádi temetőben." Császár István: „szerény volt, mintha resteilte volna, hogy író". Rákosy Gergely - morózus. Galgóczi Erzsébet számára „a történet erős sodrású előadása volt a legfontosabb, s kevésbé a cizellált stílus..." Kardos G. Györgynek azonban „az időkben kellett volna élnie, amikor született, a XX. század első negyedében, redakciók, éjszakai kávéházak és kisvendéglők, mulatók szeparéiban csinos színésznők, bohém kártyások világában." Sánta Ferencről: „A XX. század legégetőbb emberi kérdései ott vannak könyveiben. " Kakuk Marciként élt Tersánszky Józsi Jenő, előfordult, hogy a vasúti hídnál kéregető koldustól kért némi kölcsönt. Filozófiai vitáival és játékos bolondozásaival mindig a társaság középpontjában állt - utóbbival sodorta halálos veszélybe magát Sarkadi Imre. Lázár Ervin meséi szürreálisba oltott novellák. Mándy Iván „Budapesten született az első világháború utolsó évében, s kis túlzással azt mondhatjuk, hogy élete során ki sem mozdult ebből a városból." Ma már sokan az ő szemével látjuk a villamost, a bérházat, a parkokat... Galsai Pongrác - derűre született tekintettel néz. Illés Endre intelligenciájával, szerencsés természetével meg tudta őrizni függetlenségét. Lengyel József nehéz sorsa ellenére sem volt kiábrándult, „humanizmusa, megszerzett bölcsessége megóvta szellemét". Hernádi Gyula „faarccal adta elő könyveiben a legképtelenebb történeteket" a XX. század megbolydult, feje tetejére állított világából. Simonffy András munkáiban elsősorban „generációjának gondjai, pesszimizmusa, kilátástalansága és »apátlanság«-érzete a legfőbb motívum". Gáli István, „az örök aknaszedő", süt soraiból a félelem, „amelyet a háború, az ötvenes évek és a forradalom utáni megtorlások ültettek el a lelkekben". Gelléri Andor Endre „otthonos volt csaknem minden foglalkozásban az iparosoktól a trógeroló szállítókig”. Bárány Tamás kapcsán: „Hiszen csak a történetek változnak, a téma végigkíséri az írót egész életében." Galambos Lajos emberei „szilaj természetűek, ebben is sok rokonságot mutat Móricz Zsigmonddal". És vajon hány íróval vagyunk így? „Elég egy sort megpillantani egy kinyitott könyvben, máris tudhatjuk, ezek Tamási Áron mondatai, még a varázsos szavú, erdélyi írók közül is kiemelkedően egyedülállóan."

És talán a leglíraibb az a portré, amelyben Thurzó Gábor utolsó napjait rajzolja meg: „Súlyos beteg lett valóban, de türelmesen viselte. Magányosan. Amikor érezte, hogy nemsokára itt a vég, kórházba vonult, mintha kényelmesen, poggyász nélkül valahová a közeibe utazna, csupán kis táskarádióját vitte magával, azt hallgatta addig a néhány napig, ameddig még élt. Az óbudai temetőben nyugszik egyszerű, tömör fakereszt alatt." Úgy vélem, hogy ez a búcsú és sors konkrétan vagy átvitt értelemben valamennyi elbeszélőnkre igaz: a közelmúlt egész elfeledett magyar írónemzedékére! Ha ismerni akarjuk a közelmúltat, ha meg akarjuk érteni a mai valóságot, ha tanulni akarunk a múltból, akkor: Olvassuk újra! (Magyar írók Egyesülete, Budapest)

109