Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 1. szám - Péter Márta: panácea; teremtve; (hideg); a késnek éle; kezében; átmozdulások (versek)

láthatóba rejtve élem éltük, és élnek engem, várunk az örökben, utánig, testhalálig, s a testi tagok velem tűnnek ahogy majd földnek bomló órájában elbomlik minden részem mely a világba nőtt fóldéletbe, énszűkébe látszatos magányba szakadtságba egésztől, lehullva létről, de élésről

nem adhat számot, ki létbe zárt, kit e lét meghatároz és várok falatra ember-angyalra míg kettős-szárnyam ég. mért beszélünk annyi szót, okost(?) kényszeres hangon kiáltva szét távolnak, vissza- hangzik-e holmi tájon, emberformán, míg hullásunk vele takarva, rejtve elvagyunk, de félésben telik időnk, hagyottan itt s rettegő sejtjeink csomóba félik maguk s összetapadnak bennünk, mert velünk fél minden és a félés átitat.

nyirkos bőrünk pórusán leskedő bensőnk is vár, igéjét várja a véget, ami kezdet is, 'hová tartunk