Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 2. szám - Márkus Béla: A „között, a köztesség, a közép” kalauza – Tóth László újabb könyvei
mint amelyik az irodalom történetében üres helyet jelöl, a folytonosság megszakadását- megszakítását. A Mint fészkéből kizavart madár... az ellenkezőjét tanúsította. Azt, hogy ha a második nyilvánosságba - tegnapi szóval: a szamizdatba - szorult is vissza az irodalom, kéziratokba, kőnyomatos kiadványokba, s ha vándorszövegek változataiban élt is tovább, de élt, létezett, terjedt - Zalabai Zsigmond idézett véleménye szerint a szlovákiai magyar irodalmi tudat igazodott a kényszerű körülményekhez, „népköltészeti-folklorisztikus, kéziratos formában ugyan, de mégiscsak produktív volt". Ehhez a gyűjteményhez hasonlóan a címében Janics Kálmán klasszikus munkáját, A hontalanság éveit idéző Hontalanok válogatása is gazdag és bőséges. Ahogy az adatolásaiban, hivatkozásaiban is példás, stílusában élvezetes és mintaszerű, áttekinthető szerkezetű, csaknem negyven oldalnyi utószavában Tóth László felsorolja, az alkalmi és emlékkönyvi versezetektől, magánlevelektől a naplókon, tudósításokon át a naiv költészetig és tárcákig a műfajok sokasága eleveníti fel a hányattatás esztendeit, a kötet élére Fábry és Peéry emlékiratai mellé Szalatnai Rezsőét állítva. A Felvidék nagyobbik részét Magyarországnak visszajuttató első bécsi döntés után, a második világháború idején, hitleri segédlettel létrejött fasiszta államban, a Szlovák Köztársaságban maradt magyar kisebbség irodalmának Peéry mellett Szalatnai Rezső volt a vezéralakja. A csehszlovákiai magyarok 1918 és 1945 között című, befejezetlenül hagyott memorandumának bevezetése olyan korkép, amely a kisebbségi magyarság társadalmának szinte minden területére kiterjedve festi le az Európa szégyenére mindmáig érvényben lévő Benes-dekrétum következtében kialakult helyzetet, az emberhez méltó élet ellehetetlenülését, ellehetetlenítését. A bevezető sorok mintegy tudósításszerűen összegzik, amit a különböző irodalmi alkotások megjelenítenek, jeremiádákba illően elpanaszolnak: „A csehszlovákiai magyarság 1945 tavasza óta olyan megpróbáltatásokon megy keresztül, melyekre a Duna-táj változatos történetében nincsen példa. A kassai kormányprogram s a belőle kilövellő jelszavak összevarrták a csehszlovákiai magyarokat a németekkel. (...) Kerek egy esztendő alatt a csehszlovákiai magyarokat megfosztották földjétől, házaitól, sokakat lakásától is; köztisztviselőinek nincs fizetésük, nyugdíjasainak nincs nyugdíjuk, hatósági védelemben senki, aki magyar, nem részesül, mert egy elnöki dekrétum alapján minden magyar elvesztette állampolgárságát: minden magyar közmunkára vihető bárhol az országban, és fizetés nélkül, nincs egyetlenegy magyar iskola, még elemi fokon sem, nem működik egyetlenegy magyar köz- művelődési vagy társadalmi egyesület, magyar főiskolai hallgatót nem szabad felvenni a főiskolára, még sportolniok sem szabad a magyaroknak; nincs magyar sajtó, nem jelenik meg magyar könyv, magyarul nyilatkozni nem szabad, a magyar nemzetiségűnek nem lehet rádiója, sok helyütt betiltották a magyar istentiszteleteket; sok ezer magyart internáltak országszerte, sok ezret megfélemlítve kényszerítettek szülőföldje elhagyására" - sorolja az anyagi és erkölcsi tönkretétel eseteit. Fábry szavaival a „totalizált, törvényesített, paragrafizált embertelenség" példáit. Azt a rettenetét, amikor - ugyancsak Fábrytól, az Üresjárat című naplójából idézve, „A szlováknak a magyar a zsidaja". A Hontalanok első két fejezete, az emlékiratok, illetve a bennük foglalt tényeket, állításokat néha csupán illusztráló, szemléltető, zömmel azonban esztétikai szempontból is értékelhető költői, prózai, publicisztikai alkotások. Ez utóbbiak között szerepel Öl védi János Magyar segélykiáltás Nyugatra 1946-ban című írása, az összeállítás egyik legmegrázóbb darabja. A „hazátlan magyar író" egy bajorországi menekülttáborban azon vívódik, vajon a Nyugat úgymond előkelő politikusai, államférfijai, tudósai, írói s a „szellem emberei", bölcsei tudják-e, mi történik a Duna-völgyben. „Tudjátok-e az igazságot? - kérdezné tőlük képzeletbeli levelében. - Látjátok-e a tengernyi szenvedést, az embertelen megaláztatást, azt az utolsó, kegyetlen rabszolgasorsot, melybe az emberi méltóságért és szabadságért folytatott és megnyert háború taszított 600 000 szerencsétlen magyart a magát demokratikusnak valló, 95
