Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 1. szám - Sándor Iván: Amiképpen annak előtte és azóta is (5.)
kézen fogva vezetett emeletes, kupolás épülethez értünk. A tölgyfa kapu felett márványlapba vésett felirat: Theatrum Anatomicum. A tágas előcsarnokban újabb felirat: Ismerd meg magadat! A teremben félkörben magasodó padsorok. Gazdagon öltözött hölgyek. Cilinderes, fekete öltönyös urak. Társalogtak, nevetgéltek híres Theatrum, mondta apám, nézz körül, figyelj a számára fenntartott helyre ültünk az első sorba, mögöttünk angolul beszélgettek, tanultam nyelveket, értettem őket, kék kötényes szolgák gyümölcsöket árultak, csitult a zsongás, a terem közepére bádogasztalt helyeztek, két fehér köpenyes targoncát tolt be, lerántották róla a lepedőt, meghajoltak, a közönség tapsolt, a két férfi a bádogasztalra emelt egy halottat, újra meghajoltak, a taps közben kivonultak. Három férfi lépett be a professzorok, súgta apám, a kollégáim, kezdődik az előadás a test fölé hajoltak, villogó szerszámaikkal vágtak, csipeszekkel a nyílásokba nyúltak, felnyitották a hasat, a mellkast, a koponyát nem félsz? nem féltem, mégis reszkettem, behunytam a szememet, így még jobban reszkettem, magamat láttam a fémasztalon, mintha az én szívemet, tüdőmet mutatták volna fel, a közönség újabb tapsára felpillantottam, tálcákra helyezték a szívet, a májat, a vesét, körülhordozták a közönség előtt te is, én is feküdhetnénk az asztalon, súgta apám, ezekből vagyunk, figyeld meg, az előadás abból áll, hogy mindenki magára ismerhet abból, amit lát, ilyen az igazi színház az angolok izgatottan beszéltek mögöttem, jó volna, mondták, ha nemcsak Leidenben, náluk is volna ilyen színház, felvillant előttem egy jelenet, nemrégiben színészcsapat érkezett a városba, az egyetem kertjében rendeztek előadást, ott is az első sorban ültem, apám és anyám között, színes köpenyekben, hegyes csákókban komédiáztak, egy törpe szaltókat ugrált, egy magas fickó varázslót játszott, szamárrá változtatott egy legényt, a legény négykézlábra ereszkedett, szamárhangon ordítozott, a közönség tapsolt, nevetett, a varázsló mindenkit átváltoztatott, volt, akiből gyilkost, gazdag urat, királyfit, szolgát varázsolt, ennyifélék vagyunk, súgta apám jókedvűen, a hölgyeket is férfiak játszották vállig érő parókában, a varázsló latin szavakat mormolva fordult a közönséghez, mintha bennünket is mássá akart volna változtatni, apám mellett testes férfiú ült, hallottam, hogy odasúgja, az Aranyszamár, az író latin nevét is mondta, híres történet az ember átváltozásairól, nemrég nyomtattuk ki, előadás után apám bemutatott neki, Mathias bácsi, a város híres nyomdásza, a bácsi megsimogatta a fejemet, gyere el egyszer, megmutatom, hogy készülnek a könyvek, a taps elcsöndesedett, az orvosok visszahelyezték a szerveket, nem a fémasztalon fekvő testbe, azt targoncára helyezve kitolták a fehérköpenyesek, külön tálcákra helyezték a szívet, a tüdőt, a májat, a vesét, a tálakat szétosztották az első sorban ülők között, valóban olyan volt, mint amilyennek egy színházi előadást képzeltem, az én kezembe is tálcát helyeztek, ebből értettem meg, amit apám súgott, együtt játszik a test, az anatómusdoktor és a közönség, elhangzott a felhívás, álljunk fel, emeljük magasra a tálcáinkat nekem a szív jutott. Kábító szaga volt, hasonló a folyadékéhoz, amivel anyám fertőtlenítette a sebet, ha megvágtam az ujjamat, felálltam, remegett a kezem, a mellemhez kellett szorítanom a tálcát, a két szív, a tálcán lévő és a magamé egymás mellé került, kis szivacs, nyúlványokkal, nem is szív alakú, legszívesebben a földhöz csaptam volna, de utánoztam a többieket, felmutattam, meghajoltam, mintha szereplő lennék, tapsra várva, elfintorítottam az arcomat, mint otthon a tükör előtt, hallottam a tapsot, apám átvette a tálcát, az egyik orvosnak mondott valamit, megragadta a kezemet, átvezetett a színpadon, sötét folyosóra értünk 4
