Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 12. szám - A. Gergely András: Varga Lajos Márton emlékezetére (nekrológ helyett)

korrekt", mentálisan fennkölt, hanem dialógusokban is alkuképes megoldás volt, mélyen megmaradt bennem, nem pusztán mint a józan helyzettudat mindenkori szükségességének hangsúlyozása, hanem a morálisan involvált és felelős közlésmódra okvetlenül jellemző méltányosság, sőt féltő aggályosság megjelenésmódja. S valamiképpen ezt a korrekt, közlésképes, láttatni merész és beláttatni bölcs alapviselkedést érzem ki vagy olvasom bele utóbb az Erők és terek kötetbe, továbbá az „interjúkönyvekbe" is. Közölni, ami volt (de csahos politizálástól menten); árnyalt véleményegyüttest tálalni (mint a megfontolások és belátások panorámáját); s véleményezni szolidan, egyértelműen (de harsányságok nélkül)... - voltaképpen ezt érzem oly természetű publicistái, literátori, alkotói attitűdnek, mely teljességgel párhuzamos a politikai líra, a nemzeti önérzet, a szerzői életművekben mélyen megbúvó alkotói szuverenitás mindenkori fölfejtésével és felmutatásával - vagyis a későbbi VML-életmű javával is. Nemcsak ez az „Erőtér"-kötet, de a többi, sok tucatnyi írás, százas nagyságrendű rádiós irodalmi műsorszerkesztés, interjúk, alkotói életutakhoz komponált kritikai értékelések raklapnyi tömege is hordozza ugyanezt a mentális pozíciót...: átérezni-megérteni, megnevezni, értékelni, és közzétenni ama morális fennköltség kegyelmi állapotában, amelybe nem a kutató pillantása, hanem az erkölcsi világrend ontológiai státusa kényszeríti az embert. Azt hiszem, úgy vélem, még ha túlegyszerűsített képlet lenne is, s O maga alighanem elkülönböződne ettől a minősítéstől, merhetném kimondani: Varga Lajos Márton életútja az ELTE magyar-könyvtár szakának elvégzésétől, a szakszervezeti közművelődési munkatársként beilleszkedéstől a filozófia-esztétika főiskolai oktatásán át a szerkesztő-rovatvezető-újságíró-riporter-kritikus életmű kiteljesüléséig és tovább is, olyan kulturális misszió, melybe Őt magát is a tudás felelőssége, a megértés kockázata, a közlés alkotói kényszere sodorta. A más sodrásoknak ugyanakkor zordan ellenállt nem egy esetben, tanárként, népszavásként, rádiósként is - 1983-tól a Magyar Rádió irodalmi osztályának szerkesztője, 1991-93-ban osztályvezetője volt -, de mindig virított kivételes képessége azzal, hogy Mások sodrásainak utat engedett, ha érvényesen és korszakosán szóltak, ezt előcsalogatni pedig fölötte ügyes tehetsége volt-maradt abban, kiénekelje a kérdezett Énjét a rejtőzködésből, s rábírja (nem a kérdezői víziónak megfelelésre, hanem) az önfelmutató vallomásra. Ehhez pedig mint „módszertanáról" írja az írók Budapestje kötet bevezetőjében: „csak annyit kérdezni, amennyit feltétlenül muszáj, amennyi még nem beavatkozás"... De aki a kérdezés mesterségét is megtanulta, a rákérdezés óvatosságával és a tiszteletadás alázatával együttesen, az jól tudja: már a kérdésben is mindig jelen van a Másik respektálása, a kérdező mibenléte, lénye sugárzása, hitelessége, és a megérintés felelőssége ugyancsak.

E felelősség vitatására megannyian érveket szánnának, s nem is keveset. Azonban kontrasztképp állítható, hogy a „mindentudás" szakmai gőgje és publicistabetegsége nem nyo- morgatta VLM-et, ugyanis kínos precizitással ügyelt rá, hogy a legkevésbé merészkedjen olyan kulturális terekbe, ahol nem érezhette magabiztos hangjának jogos érvényességét. Merészség, vagy ami rosszabb, némi „mondani bátor" korlátoltság kellene ahhoz is, ha most valamifajta áttekintő-összegző allelúját próbálnék kreálni emlékezetéül olyasvalakinek, kitől a jelzőgazdag és tematikusán is pontosan strukturált „oktatási anyag" úgy vágott fejbe mindenkit egykoron, hogy vagy azonnal elmenekült az esztétikai-irodalmi- művészeti-tudományos közegből, vagy mindmáig elhivatottan hordozza, hálával őrzi, és maga is gyarapítani próbálja az indíttatás motiváló energiáit. Ez a (minimum megérin- tettség, de nem csekély pontosítással inkább) ajándékba kapott vállalásosság köteteiben is érzékletesen jelen van, s szem elől téveszthetetlenül jelzi, mit kaphatott szellemi útrava- lónak a könyvtárosok-népművelők-pedagógusok megannyi főiskolai évfolyama, szerzők és szerkesztők egész nemzedéke is. Ez a kultúrfrász, a megfelelni-nem-tudás kínja és felelős kötelezettsége elidegenített későbbi pályaívén is Többeket, akik nyűgösen viselték

126