Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 11. szám - Wehner Tibor: Absztrakció és progresszió (Vallomás Kalmár Pál szobrász- és festőművészről)
Wehner Tibor Absztrakció és progresszió Vallomás Kalmár Pál szobrász- és festőművészről Kalmár Pál szobrász- és festőművész kiállításának látogatója azt konstatálhatja, hogy a hagyományos terminus, a szobrászatnak nevezett műforma-megjelölés már csak nagy fenntartásokkal alkalmazható azokra a tárgyalkotási és szellem-objektivizációs, illetve tárgy-szubjektivizációs műteremtési aktusokra és folyamatokra, amelyeknek megtestesüléseiből e tárlat szerveződött. A befogadói kételyekre és kérdésekre válaszokat keresve Joseph Beuys alapvető, szűkszavúságában is oly bőbeszédű tételét alkalmazhatjuk: „A gondolkodás már plasztika." Azt kell regisztrálnunk, hogy a műalkotás - az egykori klasszikus szobrászati mű - a valóságigézet tartományából, a valóságra utaló jelek által teremtett vonatkozáskörökből és kontextusokból a XX. században, hangsúlyosan a század második felében- utolsó harmadában kilépett, kiszabadult, és a fogalmiság, a fikció birodalmában kezdte meg térhódítását. Itt már sokadrangúvá foszlottak a stíluskérdések, a kifejezésbeli, a szimbolizációs áttételek, másodlagos szerepűek a térrel teremtett viszonyrendszerek, a formai problémák. Mert a művek létezésmódjában alapvető, gyökeres fordulat következett be: és ez a valóságnak nevezett szférától való függetlenedés indíttatásán túl a gondolat, a koncepció tárgyiasítása, az öntörvényű, új valóságelem létrehozásának szándéka, a külön világ, illetve az önálló létezésmód kereteinek megteremtése. Nyilvánvaló tény, hogy az olyan hagyományos műfajok és műformák, mint a portré vagy az alakot, a figurát megragadó kisplasztika és a dombormű, az érem teljesen háttérbe szorult, már-már elveszett Kalmár Pál számára is, vagy csak a korai, kezdeti periódus alkotásai között lelhető fel. Lényegtelen elemmé vált a klasszikus szobrászat szelleme és gyakorlata, a leképező-megjelenítő tárgylétrehozás. A mű számára immár kizárólag önmaga a fontos, autonóm önmaga, amely radikálisan szakított a hagyományokkal: anyagában, megformálásmódjában, tömegében, formarendjében, méretében, pozíciójában, a térrel teremtett viszonyában, a kifejezés módozataiban. E körben értelmetlenné vált a plasztikára és a sculpturára - a hozzáadásos mintázásra és az elvételre alapozott faragásra — hivatkozó kategorizálás, hiszen itt esetenként a láncfűrész és a hegesztőpisztoly az eszköz, máskor meg talált tárgyakból szerveződik a kompozíció, alkatrészek és mindennapi tárgyak válnak szoborrá, és belép a mozgás, esetenként fontos szerepet kap a hangeffektus is, ezáltal a történés, valamifajta térbeli cselekmény, a lezajlás, a folyamatszerűség is a szobrászati tárgy hatásvilág-sugárzásába kapcsolódik. A mozdulatlanság, az állandóság, mint a szobrászat specifikumai, elvesztették érvényességüket. A több évezredes konvenciók trónfosztásához bizonyos esetekben elég egy mikrosütő kiszerelt és új funkcióba állított villanymotorja. 96
