Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 11. szám - Lengyel András: Az ifjú Sansculotte (Storfer Adolf József indulásáról)
a keltezése: „Bécs, május 20." Wedekind műveit, így a Tavasz ébredése címűt is, Storfer már korábbról, Svájcból ismerte - írásában föl is idézi az író svájci recepcióját, sőt ezzel kapcsolatos személyes emlékeit is: „Másfél évtized előtt már megvolt a »Tavasz ébredése«, csak szerzőjének hírneve nem volt még meg. Wedekind akkor Zürichben élt. Az ötsza- kállú embernek nevezték őt a zürichiek: hosszú bajuszán kívül ugyanis háromfelé ágazó szakállt viselt akkor." „Már akkor láttam - mondotta nekem egyszer az »Erdgeist« egyik felvonásközében egy öreg svájci polgár, akinek sehogy sem tetszett a színmű moziszerű gyorsasággal egymásra torlódó tartalma, - már akkor láttam, hogy ez az ember vagy bolond, vagy komédiás." Nem valószínű tehát, hogy Svájcból Bécsbe Storfer most azért „ugrott volna át", hogy megnézze a darabot. Most viszont mégis Wedekind darabjának bécsi előadásáról referált: „Franz Wedekind" - írta „aki gyakran föl szokott lépni saját darabjaiban, az álarcos úr szerepét játssza most Bécsben a »Tavasz ébredésé«-ben." Mi történhetett? Nyilvánvalóan az, hogy a Burghölzliből való „szabadulása" után, talán a kellemetlenné vált „kalandtól" distanciálni akarván magát, változtatásra szánta el magát. Az Universität Zürich hallgatói anyakönyvében, a 17 411 „matrikelnummer" alatt ott a bejegyzés: az egyetemről 1908. április 30-án távozott. Majd áttelepült Bécsbe. S tudható is, tanulmányát 1908/11. közt már nem Svájcban, hanem az Universität Wien jogi karán folytatta. Ezzel szorosabban vett „magyar" pályakezdése le is zárult - Bécsbe való átte- lepülésével új történet kezdődött életében, S a megszakítottság mozzanatára, a lezárásújrakezdés szándékára vall alighanem az is, hogy föladta az írói szerepéhez addig hozzá tartozó Sansculotte nevet is. Több cikket e néven már nem jegyzett. 13 Tágabb értelemben azonban ezzel még nem ért véget „magyar" indulása. Bár 1908 tavasza mindenképpen fordulópont életében, 1919/20-ig nem dőlt el végleg, hogy a magyar fiatalemberből végül is „osztrák", vagy ha egyes füleknek úgy jobban hangzik, németül író értelmiségi világpolgár lesz. 1908 és 1919/20 közt ismétlődően láthatóvá válik az életrajz egy-egy „magyar" szála. Ennek a geográfiai-történeti eredetéhez, magyar szocializációjához való kapcsolódásának néhány mozzanatát érdemes itt is megemlítenünk. A Budapesti Közlöny 1913. január 1-jei száma egy hosszú kinevezési listát közölt, s ebben egyebek közt ez is szerepel: „O császári és apostoli királyi fenség méltóztatott legkegyelmesebben (1913. január 1-ével) kinevezni [...] a gyalogságnál, vadászcsapatnál és a műszaki csapatoknál [...] (1913. január 1-től számítandó ranggal) a következő zászlósokat (hadapródokat) a tartalékban: [...] Storfer Adolfot az 57. sz. gy. -e.-től a 2. sz. gy.. e-hez". Magyarán, föloldva a rövidítéseket, mint katona továbbra is „magyar" volt, akit zászlósi rangban, tartalékosként az 57. számú gyalogezredtől a 2. számú gyalogezredhez helyeztek át. Ugyancsak 1913-ban több magyar érdekű publikációja is megjelent német lapokban. Az egyik a Marzben, amelyet, magyar fordításban, Magyar dolgokról címmel a Népszava 1913. február 26-i száma is átvett. (Ez, jellemző módon, Tisza Istvánról, a Társadalomtudományi Társaságról s a választójogi küzdelemről egyaránt szót ejt - Storfer „képben volt" a magyar viszonyokat illetően.) A Frankfurter Zeitungban pedig, amelynek ez időben rendszeresen dolgozott, két másik munkája is magyar érdekű. Az egyik (az 1913. évi 248. számban) akár szimbolikusnak is tekinthető: Eötvös Józsefről, születésének 100. évfordulója alkalmából ő írt méltató cikket. A másik, amely a kurrens magyar irodalomra való odafigyelését is jelzi, a Nyugat főszerkesztőjének, Ignotus Hugónak egyik írását, bár a szerzőt személyesen nem ismerte, lefordította és közzétette - Ignotus teljes megelégedésére. (Az öreg, már amerikai emigrációjában vegetáló Ignotus, értesülve Storfer haláláról, a clevelandi Szabadság 1947. 89
