Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 11. szám - Lengyel András: Az ifjú Sansculotte (Storfer Adolf József indulásáról)

kíséretében meglátogattam a B II. osztályt is, azt, hol a kaland kezdődött. Még mindig a régi állapotok. [...] Végigmegyünk a többi osztályokon is. Gyors egymásutánban látok szelíd bolondokat és dühös őrülteket. De figyelmem minduntalan elkalandozik. // Végre künn vagyok." (1908. márc. 8. 19.)

„Műbolond" vagy „szkizofrén"? A négyrészes cikksorozat, explicit alakban, az előbbit vallja és állítja, a leírás utalásrendszere azonban nem teljesen zárja ki azt, amit később Jung - nem tudni, hogy autopszia vagy „csak" kartonok alapján - állított. Két dolog bizonyos. Az egyik: Jung állításainak egyik fele, az öngyilkossági kísérlet megtörténte, magának Storfernak a szövegével is igazolható, de legalábbis valószínűsíthető. A másik: akár helytálló, akár nem a Jung adta diagnózis, tény: Storfer egész további életét, bár nehezen kezelhető „különcként", de végig szabadlábon élte le - igen jelentős intellektuális és szervező teljesítményt produkálva. Beteggé nyilvánítása, főleg pedig e betegség ellene fordított érvként való használata - stigma. Profiljának megrajzolása ennél finomabb és árnyaltabb érvelést igényel.

Hogy az öngyilkossági kísérlet csakugyan megtörtént, azt - Jung állításán túl - az ötödik (menet közben, még február 25-én megjelent) Sansculotte-cikk valószínűsíti. E cikk nemcsak címével - Öngyilkosságok elmélete - alludál a szerző személyes érdekeltségére, de problémakezelésével is. Az, hogy ekkor, s éppen e „bolondok házi" kontextusban, e téma egyáltalán fölmerült, az árulkodó. Egy szokványos fiatalembernek, aki alig múlt még húszéves, nem ez a szokásos témája. Ha mégis témaként használja föl, akkor e mögött valami speciális érzékenység, érdeklődés, netán érdekeltség áll. S a cikk, címével ellentétben, nem a közforgalomban lévő öngyilkossági elméletek szemleszerű áttekintése és reka- pitulálása, hanem ennél jóval kevesebb - s bizonyos összefüggésekre figyelve, jóval több. Az öngyilkosságok egyik speciális vonatkozását értelmezi: az öngyilkos önmaga ellen forduló szándéka és a tettét kísérő úgynevezett „póz" viszonyát. S a kívülállók ezekkel kapcsolatos vélekedéseinek önellentmondásait tárja föl. Mintegy a „pózt" igazolja.

A cikk áttételes vallomás, vagy inkább magyarázat. Egy aktuális öngyilkossági esetből indul ki: „A minap agyonlőtte magát egy hivatalnok, miközben kívánságára felesége a zongorán kedvenc nótáját játszotta." Ebben Storfert nem is annyira a konkrét eset érdekelte, mint inkább az eset fogadtatása, a „hangulatos póz" vádjának ismételt fölmerülése, értelmezési panelként való alkalmazása. Meg is fogalmazza a maga „sztereotipizációs" elméletét. „Szomorú dolog - gondolja magában a hírlapíró - de szép téma", utal vissza az a példaként kezelt öngyilkossági esetre. „Elmefuttatásokra való. És nem is késik ilyenkor az elmék futtatása. Észre se vesszük, hogy az ilyen különös alkalmakkor megismétlődő elmélkedésekben az egyes fordulatok, ötletek mint válnak az évek folyamán közhelyekké, a közhelyek klisékké. Csak úgy támadnak ezek a gondolat-klisék ötletszerűen, rutinból, néha csak egy szójáték kedvéért. S ahol gondolkozásunk kliséktől hemzseg, ott keletkeznek teóriák, dogmák, a valóságnak ezek a Prokrusztész-ágyai." Ám, s ez érdekes, cikke csak az egyik „ilyen könnyűvérű elméletre" reflektál, s éppen a „pózzal" kapcsolatosra: „A »hangulatos póz« ítéletével már annyi öngyilkosságot bélyegeztek meg, hogy minden valamirevaló zsurnalisztának mellényzsebében készen van egy ilyen »bélyegzője«." S idézi e vád argumentumát is: „Aki igazán leszámolt az élettel, az nem vágyik színszerűségre. Nincs szüksége tanúra... stb." Storfert valamiért ez az érvelés készteti ellenérvekre: „Nem furcsa-e ilyet mondani. Az az Y úr nem számolt le az élettel? Leszámolt úgy, hogy nincs is több le- és elszámolni valója. Nem gondolatban, képzeletben számolt le, hanem kézzelfoghatóan. »Aki igazában leszámolt az élettel, nem vágyik színszerűségre.« A kedvencnótás úr ellenben úgy látszik vágyott színszerűségre. Tehát? Vagy az elmélet nem igaz, vagy a valóság csal. Hiába lőtte meg magát, mégse számolt le az élettel. Higyjük el, az elmélet mondja s az elmélet nem hazudik, nem téved. Eretnekség azt hinni, hogy az elmélet téved87