Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 11. szám - Lengyel András: Az ifjú Sansculotte (Storfer Adolf József indulásáról)

De mit mond ő maga erről? Cikke hogyan jellemzi állapotát és bekerülését? Önmagáról következetesen azt állítja, hogy „műbolond", aki megismerési célból, „kalandként" adta magát orvosok kezére. Már az első cikk első mondata így intonál: „Bennem ugyan csizmadiát fogtatok, de mindegy, hadd lássuk már, mi lesz ebből, gondoltam magamban bölcshez méltó nyugalommal, amidőn öltözési, helyesebben vetkőzési, fürösztési, mérési és egyéb obiigát műtétek passzív végigélvezése után a B II osztály kijelölt termébe léptem s a kijelölt ágyba feküdtem." Önmagát „műkedvelő pszichiáter"-ként határozza meg, aki már „odakint" is tanulmányozta az ilyen helyeket, „impressziókra éhes természetét" hangsúlyozza, s mindjárt az elején leszögezi: „én csak amatőr bolond vagyok, vagy legalábbis annak hiszem magamat". (1908. febr. 9. 10.) Egy másik variációban, története egy másik pontján az állítja: „Hízelegtem magamnak, hogy a tudásszomj áldozata vagyok. Nem elégedtem meg a tébolydáknak kívülről való ismeretével, azon ismeretekkel, melyeket pszichiátriai tankönyvekből, leírásokból és intézetekben tett látogatásokból merít az ember, hanem hogy passzíve is megismerjem a bolondok házát, becsukattam magam ide." (1908. febr. 22. 12.) Vagy, más megfogalmazásban: „önként, szándékosan, kalandvágyból és ismeretszomjból csukattam be magamat". (Uo.) Egy másik helyen, más összefüggésben azt mondja: „magamra vállaltam az amatőr-elmebeteg, a műbolond szerepét" s az intézetbe „zsurnaliszta csalafintaság"-gal került be. (1908. márc. 5. 12.)

Azt, hogy mit csinált, mi volt az a „csalafintaság", amellyel bejutott az intézetbe, nem mondja meg, erről mélyen hallgat. Sőt nem is utal rá. Azt viszont bevallja, már a bent töltött első nap tapasztalatai után szeretett volna kijönni. Ezt így mondja el: „Mielőtt a lámpákat eloltják s az éj a házirend értelmében hivatalosan kezdetét veszi, még eljön egyszer a jólöltözött szemüveges úr. O a mi osztályunk orvosa, amint időközben megtudtam. Félek az éjjeltől és mentő gondolatom támad. S amidőn az orvos jön, bevallom neki, hogy semmi bajom sincsen. Kiolvasom szeméből a választ: Ezt szokta mondani a legtöbb bolond. Rámutatok azokra a körülményekre, amelyek között idekerültem. »Az mellékes, hogyan került ide be« - szólt a doktor - »mindenki könnyen bekerülhet ide, de csak kevesen kerülhetnek ki, azok is nehezen. Aki innen kikerül, azért úgyszólván erkölcsi felelősséget vállalunk a társadalommal szemben. Nem tudom, mi baja van önnek, de meg fogjuk figyelni és ki fogjuk sütni.« [...] És meddig tarthat az ilyen megfigyelés?" „-Az a körülményektől függ - feleli az orvos vállvonogatva, - nagy ritkán van eset, hogy csak hetekig, legtöbbször hónapokig, néha még évekig is." (1908. febr. 9. 10-11.) Ezt követően, mint Storfer meg is írja, többféle módon is igyekezett demonstrálni nem beteg voltát. Például az idézett beszélgetéskor, igyekezett izgatottságát leplezni, „nehogy »szimptómákkal« szolgáljon" az „orvos számára". Ám amikor az orvos megint elbeszélget vele, „hiába adom a lehető legjózanabb s leghelyesebb válaszokat, mindig a fejét csóválja, ha elmegy az ágyam mellől. Először összeszedtem a zsurnaliszta svádát és elmésen, ötletesen próbáltam vele beszélni. Hadd imponáljak [...]. De ő [...] elmésségemet körülbelül az eszelősség szimptómájának nézhette. Arra aztán megpróbáltam komolyan, szófukaran beszélni. Ez sem tetszett neki. Vájjon mire gondol: dementia pr[a]ecoxra, melankóliára, apáthiára vagy mi a szöszre? Viszont [...] izgatódni, elégedetlenkedni sem mertem. Azt biztosan őrjöngésnek néznék." (1908. febr. 22.12.)

Utóbb, „megunva" a helyzetet, s mert mindenképpen ki akart jutni az intézetből, módszert változtatott. „Meg fogom könnyíteni, siettetni fogom az orvos megfigyelő munkáját. Bízom épelméjűségemben és bízom a tudományban, hogy ezt be fogja látni. Ezért elhatároztam, őszintén fogok az amerikánus orvosnak minden kérdésére felelni, minden tartózkodás nélkül el fogom árulni minden gondolatomat, minden érzésemet. [...] S én beszéltem neki oly őszinteséggel, amelyet még most is csodálok. Behegedt sebeket téptem fel neki, magam előtt is titkon táplált reményeket vallottam meg. Az élet érző megértése

85