Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 11. szám - Lengyel András: Az ifjú Sansculotte (Storfer Adolf József indulásáról)
lány és ifjú? Vagy talán nem is a szabadság és nem is a jólét, ami fölemel, boldoggá tesz? Csak az arra való törekvés? Odanézek az ajtó mellett álló kémikusra és leolvasom az arcáról a kérdést: Ki tudja?" A másik következtetése a cikk zárlatában jelenik meg, s ez a cárizmus jövőjével kapcsolatos: „Három óra felé oszlik szét a gyülekezet. Zürich ó-városának szűk utcáin, a százados svájci házak között ily késő éjjel száz meg száz orosz széled széjjel. S ha a minden oroszok atyuskája néha rémeket lát, bizonyára néha meglátja ezeknek a messze idegenbe, a zsarnokölő Teli Vilmos hazájába száműzötteknek képét is." Ez, a pszichológia nyelvén, meglehetősen jó előre látása az egy évtizeddel később történteknek, amelyeknek egyik következménye, tudjuk, a cári család kivégzése lett. 8 December 1-jén megjelent cikke, a Kényes kérdések egészen más jellegű, de munkásságában nem előzmény nélküli problémát vet föl: a „homoszexualitás" problémáját. A cím pontos és indokolt, ez nemcsak szenzitív természetű, de csakugyan „kényes kérdés" volt - s maradt: mindmáig. Olyan probléma, amely - pró és kontra - kiválóan alkalmas a stigmatizálásra, s ez az oda-vissza érvényesülő megbélyegzés mindig is nagyon megnehezítette a tárgyias, nyílt beszédet. Ezt Storfer tudta, s alighanem ezért indította cikkét egy botrányelméleti traktátussal. „Botrányok rendszerint az üdvös hatások akkora sorát váltják ki" - mondja -, „hogy ezek sokszor fölérnek az árnyoldalakkal, sőt néha preponderálnak." E tételét, amelyet nehezen lehetne tagadni, mindjárt mediális dimenzióba is helyezte, s kiterjesztette a modern, nyomtatott sajtóra is. „A botrány különösen nagy és üdvös jelentőséggel van a sajtóra nézve. Félreértések elkerülése végett jó lesz előrebocsátani, hogy nem a botrányokon élősködő sajtóról van szó, hanem arról a sajtóról, amely a mai társadalom egyik fontos szerve, a közvélemény kifejezése s a közvélemény alkotása kettős és kölcsönös hatású hivatásával. És főleg ott van a botránynak a sajtóra jelentősége, ahol kényes kérdésekről van szó. Olyanokról, amelyeket a sajtó közönsége iránt való különböző tekintetekből rendszerint nem mer megemlíteni, szóvá tenni, megvitatni. A botrány, a többé-kevésbé nyilvános, föloldja a sajtót e tartózkodás kötelezettsége alól, nevezzük azt a tartózkodást akár prüdériának, álszeméremnek, akár gyávaságnak, aggódó meghunyász- kodásnak, akár a közönség felfogása előtt való lojális meghódolásnak, akár jóízlésnek, illemtudásnak, tapintatos, tisztes komolyságnak. A nyilvános botrány nemcsak hogy fölmenti a sajtót e tényleges vagy vélt kötelezettség alól, de valósággal kötelességévé is teszi szokott tartózkodása mellőzését." Okos értelmezése ez a botránynak, s visszamenőleg, láthatóvá teszi saját, az Előre hasábjain nyilvánosságra hozott „leleplezései" szubjektív mögöttesét, megfontolásait. Storfer azonban, a 20. század első évtizedében még nem tudta, s nem is nagyon érzékelhette még a maga kiteljesedettségében az intézményesített medialitásban rejlő irtózatos mérgező és romboló potenciált. Osztozott a felvilágosodás fölvilágosító szerepének optimizmusában. Kimondatlan előföltevése szerint „csak" a korlátokat kell felszámolni, s rendeződnek a dolgok. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. A „kényes kérdés" sokszor ázért kényes, mert a közösségnek nincs rá jó, megnyugtató konszenzust teremtő megoldása, s praktikusabb lebegtetni a problémát, mint valamilyen „egyoldalúságba" átcsúszni. E botrányfelfogás mindenesetre „fölhatalmazta" Storfert arra, hogy néhány akkor aktuális botrány apropóján a „homoszexualitással" kapcsolatos álláspontját kifejtse. A Harden- és a Brand-pörökre hivatkozott, de nyilvánvaló, ezek csak ürügyet szolgáltattak neki, hogy a témáról, pontosabban a téma nyilvános kezeléséről beszéljen. Érdekes, hogy amíg 1906 nyarán, az Előrében még „betegséget" látott a homoszexualitásban, most kerülte ezt a minősítést, sőt a leírást vagy az érdemi definíciót is. A maximum, ameddig e téren 79
