Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 11. szám - Lengyel András: Az ifjú Sansculotte (Storfer Adolf József indulásáról)
és Pártos Ervin, a kik tegnapelőtt állottak törvényt az odavaló esküdtbíróságnál, nem a szamosújvári leányiskola, hanem a főgimnázium hitoktatóját és tanári karát rágalmazták meg." Azaz, finoman arra hívták föl a figyelmet, hogy nem a „kislányok", hanem a „fiúk" körül volt „valami", de ezt, jellemző képmutatással, nyíltan nem mondták ki. S a vesszőfutásnak nem volt vége ezzel. Az első, még 1906. szeptemberi ügy 1907. március 13-án került a Kúria elé. Ahogy - Izgatás a csuhások ellen címmel - a Népszava másnap beszámolt róla: „Pártos Ervin szigorló orvos és Storfer Adolf bölcsészhallgató cikket írtak a kolozsvári Előre című lap múlt évi június 18-iki számában »Szélnek eresztett szeminaristák« címmel." „A Kúria ma tárgyalta az ügyet és a semmiségi panasz elutasításával hozzájárult az esküdtbíróság ítéletéhez." (Hogy a Kúria ítéletét befolyásolta a kevéssel előbb lezajlott, és súlyos ítélettel zárul másik kolozsvári ügy, aligha zárható ki.) Ezzel Storfer döntési helyzetbe került. Nemcsak az vált kérdésessé, hogy folytatható-e „izgatásként" és „rágalmazásként" megítélt kritikai, föltáró és leleplező gyakorlata, hanem az is: mi vár rá itthon. Egy jogerős két hónapi államfogház, s egy másik, még nem jogerős, de várhatóan ugyancsak jogerőre emelkedő egyévi államfogház együtt már aligha volt számára vonzó perspektíva. S mint „meggyőződéses" ember, aki „belülről vezérelt" volt, a szokványos megalkuvó-elhallgató gyakorlat sem igen vonzhatta. A család anyagi helyzete viszont fölkínált számára egy lehetőséget: tanulmányai külföldön való folytatását. (Akkor egy ilyen migrációnak Magyarország és Nyugat-Európa között szinte semmi jogi korlátja nem volt. Az egész mindössze pénz kérdésének számított.) S ennek az alternatívának a megképződése nem retrospektív történészi spekuláció. A Hivatalos Közlöny 1907. június 1-jei számában a sok rövid közlemény között az egyik ez: „A dési m. k. áll. főg. igazgatója jelenti, hogy Storfer Adolf részére, aki Botosénisben [!], Romániában, 1888. jan. 11. született s izr. vallású az 1905. június 21-én 23. sz. a. kelt s állítólag elveszett érettségi bizonyítvány helyébe 1907. máj. 13-án 69. ikt. sz. a. másodlatot állított ki." (203.) Nem kétséges, hogy ez a „másodlat" a külföldi egyetemi tanulmányokhoz kellett, s az időpont azt is jelzi, a döntés Storferben viszonylag hamar, legkésőbb már májusban megszületett. S legkésőbb 1907 júniusában - de ha hinni lehet egyik későbbi cikke visszautalásának: már májusában - csakugyan már külföldön tartózkodott. 4 Az új életszakasz viszonylag jól rekonstruálható. 1907 júniusa és 1908 májusa között a Pesti Naplóban húsz, Sansculotte aláírású cikk jelent meg. Hogy ki volt ez az érdekes, ám bizonyos mértékig titokzatos, „rejtőzködő" szerző, azt a lap 1908. február 19-i számának egyik szerkesztői üzenete árulja el: „J. O. Kolozsvár. 1. A vers nekünk nem elég jó. 2. Viharos: Gerő Ödön, Lynkeusz: Wallesz Jenő, Sansculotte: Storfer Adolf." (Szerkesztői üzenetek. Pesti Napló, 1908. febr. 19. Vö. még: Gulyás 1978: 386.) Hogy ki volt a J. O. monogramú kolozsvári érdeklődő, nem tudjuk, bár - talán - nem véletlenül érdeklődött Sansculotte kiléte felől: ismerősét sejthette benne. Szempontunkból azonban nem ez az érdekes, a fontos az azonosítás. Az álnév az azonosítás megtörténtével önmagában is árulkodó, kifejezi az ifjú Storfer attitűdjét. A sansculotte (annyi mint »nadrág nélküli«) meglehetősen direkt visszautalás a nagy francia forradalom radikálisaira. Álnévként való választása azonosulás a forradalmi hagyománnyal, méghozzá annak radikálisaival. Ugyanakkor az álnév mögé rejtőzés már a kolozsvári negatív tapasztalatok eredménye. Az ifjú lázadó ráébredt, a nyilvános kritika nem veszélytelen, visszaüthet a kritikusra, s az ő helyzetében, feje fölött a hosszú fogház- büntetés rémével, nem árt óvatosnak lenni. 68
