Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 11. szám - Lengyel András: Az ifjú Sansculotte (Storfer Adolf József indulásáról)

1905 őszén a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem hallgatója lett. Az 1905/06. és az 1906/07. tanévben bölcsészeti tanulmányokat (filozófia, pszichológia és nyelvészet) hallgatott. Hogy mennyire vette komolyan ezeket a stúdiumait, nem tudjuk, írni azonban már írt s publikált. 1906. március 25-én, a Jövendő az évi 13. számában Henrik Ibsent (1828-1906) „Az egyéniség apostolaiként mutatta be. Esszéje nem szoros értelemben vett irodalmi, esztétikai interpretáció, hanem kevesebb és - több. A drámatechnikai összefüggések stb. nem érdeklik, a századvégnek, ha tetszik, a modemitásnak viszont figyelemre méltó diagnózisát adja - s egyáltalán nem utolsósorban, ezzel kijelöli azt a gondolkodástörténeti, értelmezési keretet, amelyben önmagát is meghatározni próbálja. Már cikke fölütése erőteljes: „A fin de siécle modern irodalmának talán legközösebb eszménye: az egyéniség, az erőteljes, egészséges, szép, virágzó földi életet élő, önmagát teljesen függetlenítő s teljesen önmaga által meghatározott ember igazi, teljes egyénisége. Új renaissance ez: immorálista, de humánista."(27.) S ezt a fejleményt, implicit mód, egy (nem dogmatikai értelemben vett) vallástörténeti kontextusban helyezi el: „Tudatosan vagy nem tudatosan újra érvényre emelik pogányok tanait. S mintha a hellénizmus legyőzni készülne a judeokrisztianizmust." (27.) Ez a felfogás bizonyos értelemben fontos felismerése, de legalább annyira árulkodó is saját gondolkodása tradíció meghatározta kiindulópontjáról. Szimptomatikus (s egyben éles eszű), amit ennek kapcsán kimond: „Az individuálisztikus felfogásnak legnagyobb szószólói a századvégi irodalomban: Wilde Oszkár, Nietzsche Frigyes és Ibsen Henrik, hogy e pogány óriásokkal együtt ne is említsük Tolsztoit, akinek modernsége, individualizmusa atavisztikusan visszatérő keresztyénségbe van oltva." (27.) Az egyéniség három nagy képviselőjét jellemzi is - az első kettőt röviden, Ibsent (már csak tárgyválasztása okán is) részletesebben. Nietzschéről adott leírását érdemes külön is idézni: „Nietzsche, a német, migrénes, beteges filológus-szobatudós megteremtette a homo sapiens utódját, az übermenschet. Neki rontott századok ethikai építményének, istent, »legrégibb hazugságunknak« deklarálta s az ördögöt »legősibb barátjának a megismerésnek«, amely az egyéni élet igaz értékelésére vezet. S kimondta merészen az igazi egyéniségnek az erkölcsi dogmák fölé helyezettségét, a »jenseits von Gut und Böse« elvét." (27.) Ibsent, s ez az opciója megint árulkodó a szerzőre, élesen elkülöníti Wilde és Nietzsche beállítódásától. Ibsen is az egyéniség eszményének képviselője, sőt, mint a cikk címe mondja, „apostola", de merőben más, mint a másik kettő: „az az egyéniség, amelyet ő prédikál, nem azonos a Wilde-ével, vagy Nietzsche-ével. A szépségimádó, paradox, egoista Wilde hedonizmusától, a kiválasztás tanát költészetté varázsló arisztokratikus Nietzsche »Herrenmoral«-jától nagyon különbözik mindaz, amit a lélekbúvár »északi szfinksz«-től tanulunk. Szigorú morálista Ibsen, kegyetlen boncolója az emberi léleknek, amelyben lankadatlanul keresi a nemeset. Wilde és Nietzsche hellén individualizmusával szemben az Ibsené ethikai és pszichológiai tényezővé válik." (28.)

Ibsennek ez a besorolása s cikktárggyá választása nemcsak a modernitás gondolkodás- története egyik reprezentánsának leírása, hanem Storfer saját opciójának indirekt jelzése is. A modemitásnak etikai és pszichológiai fölfogása, értelmezése és kritikája beállítódása alapszerkezetére világít rá, s előlegezi életműve uralkodó törekvését. Az, ahogy Ibsent jellemzi, s azok a lehetőségirányok, amelyeket kiemel Ibsen életművéből, félreérthetetlenné teszik ezt.

Mindenekelőtt leszögezi: „Ibsen reálista: szigorú, kérlelhetetlen reálista. Emberek, tárgyak, intézmények, eszmék átlátszóvá válnak a költő érintésétől és hűséges valójukban látszanak. És Ibsen ideálista, szélső ideálista. Nagy »ideális követelményei« vannak [...]. Mintha papja lenne a morálnak, mindenüvé bekopogtat az ő követeléseivel, de az emberek nem tekintik magukat hitelezőinek s ha el is ismerik adósságukat, nem tudják kifizetni. S ezért pesszimista Ibsen." (28.) „Szenvedélye odanyúlni mindahhoz, ami aranynak

61