Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 11. szám - „Tudatos értelemmel rendbe tenni, amit az ösztön sugallt” (Lator Lászlóval beszélget Major László és Ménesi Gábor)

fogolytáborba. Sokszor tapasztaltam a gondviselés beavatkozását, mert úgy tűnt, hogy innen elvisznek Szibériába, a Gulágra, ami emberi számítás szerint végzetes lett volna, hiszen akik odakerültek, többnyire elpusztultak, de a táborban kiütéses tífuszt vagy más betegségeket is kaphattunk; én is tele voltam tetűvel, szerencsére mégsem betegedtem meg. Mindezt részletesebben elmeséltem már másutt, ezért csak annyival egészíteném ki, amit eddig elmondtam, hogy a sors végül úgy hozta, hogy elengedtek bennünket, kárpátaljai magyarokat, ugyanis leváltották a fogolytábor parancsnokát, s az új parancsnok hazabocsátott minket. Ekkor tapasztaltam először azt, hogy a szovjet rendszerben a véletlen és az abszolút kiszámított politikai döntések időnként találkoznak, keresztezik egymást. Miután hazaértem Kárpátaljára, egy unokanénémmel megtanácskoztuk, hogyan tovább, és abban maradtunk, hogy átszököm Magyarországra, ahol a szüleim vannak. Amikor átjöttem a határon, akkor tudtam meg, hogy Makóra kerültek, ahol apámnak két nővére lakott. Amint elkezdtem Makón már érett verseket írni, a háborús élményanyag belekerült a költészetembe, hiszen láttam borzalmait, megéltem a fogolytábort, végignéztem, ahogy a foglyok közül azokat, akik meghaltak kiütéses tífuszban, lelökik a vonatról és elkaparják. Az egyik oka annak, hogy az első kötetem nem jelenhetett meg, éppen az volt, hogy túlzottan pesszimistának találták. Milyen is lehetne annak a verse, aki átélte mindezt? Abban viszont igazuk lehetett, hogy az Őserdő anyagában már benne volt a fordulat éve, legalábbis annak előérzete, ezért ha nem is joggal, de okkal tiltották be a kötetet.

M. L.: - A versvilágát befolyásoló élmények után térjünk át azokra a személyekre, akik leginkább hatottak költészetére. Kiket emelne ki közülük?- Mielőtt az egyes költőkre rátérnék, hadd meséljek arról röviden, amit A megmaradt világban is megírtam, azaz, hogy élt a falunkban egy kis púpos fiú, úgy hívták, hogy Gáncsa, aki állandóan értelmetlen versezeteket mondogatott. Nem tudom, ő találta-e ki ezeket, vagy valahol hallotta őket, de ma is emlékszem egyikre, ami jól mutatja, mennyire bennünk van a hajlam erre a látszólag semmit sem jelentő költészetre. Az ő ráolvasásszerű verse így hangzott: „Hid is lig is lóg is, t kecskepezerántus, / a rák csúszik-mászik, t a béka bóklászik." Eszembe jutnak erről Weöres Sándor sorai: „A kő-béka lassan ment. t A kő-béka lassan ment. / Kitépték az éjfél szőrét, / lenyúzták a hajnal bőrét. / A kő-béka lassan ment." Egyszer feladtam egyetemista tanítványaimnak, hogy próbálják megfejteni, mit jelent ez a vers. Gyönyörű magyarázatok születtek a keleti filozófia tükröződéséről a versben, és arról, hogy a kő-béka maga az élet. Majd idéztem Weöres Sándort, aki úgy fogalmazott, hogy ő ebben a versben két ritka görög verslábat próbált ki, bár hajlandó elfogadni, hogy a szöveg valamiféle jelentéssel bírhat. A költészettel való kapcsolatom tehát azzal kezdődött, hogy efféle mondókákat hallottam, melyek mély benyomást tettek rám. Ilyenek a kiszámolok is, mondjuk a gyönyörű antik versformában megírt „Egyedem, begyedem, tengertánc”. Aztán olvasni kezdtem azokat a költőket, akiknek a versei véletlenül a kezem ügyébe kerültek. Az egyik első, költészettel kapcsolatos meghatározó élményem az volt, hogy apám kezembe adta Arany János balladáinak Zichy Mihály illusztrációival díszített kötetét, amelyben egyszerre voltak szemem előtt a versek és a nagyszerű rajzok. Rajta kívül Petőfi is hatott rám, és az első kísérleteimben ezeket a klasszikusokat másoltam. Később már modernebb költőket is próbáltam utánozni, a Nyugat nemzedékéből. Anyám nagyon szeretett olvasni, egyik kedves költője Babits Mihály volt, s bár nem volt semmilyen irodalmi hajlama, egy- egy verset felolvasott nekem, ennek hatására magam is forgattam Babits kötetét. Mégsem annyira Babits volt befolyással rám, sokkal inkább Ady, de ő sem a nagyságával, hanem a modorával, úgyhogy rengeteg Ady-verset írtam, később pedig felfigyeltem a színpadias, ékesszóló Mécs Lászlóra, aki szintén erősen Ady hatása alatt állt. Még a beregszászi időszakban kezembe került Vajthó László Mai magyar költők című antológiája - az a példány

36