Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 11. szám - Kántor Lajos: A mutató kilendül

Az intenzíven velem intenzíven foglalkozó kardiológus rám kérdezett, hogyan szólítson, és attól kezdve Lajos lettem a számára. (Bátyám nélkül.) A nővérek egy része kitartott a Ludovic mellett, annak ellenére, hogy lefordítottam nekik magyarra a Ludovicot. A Szent Ferencben vegyesen szerepelt a nevem, fiatal kezelőorvosom kedvesen rátért a Kántor bácsira. Egyszer hajnalosan pedig, hat és hét óra között az ügyeletes felköltött, hogy valaki keres a kapunál. Nevet nem mondott (az enyémet sem). Még a takarítónők sem indultak, és én álmosan mindjárt lent voltam a földszinten, a bejáratnál. Ott csodálkozva néztek rám. Egy nemrég behozott fiatalt kerestek a rokonai (egy másik szalonban feküdt), Erdélyből valót. Erdélyi - erdélyi, vélte az ügyeletes ápoló.

Külön történet: a hazatérés után pár héttel szerencsére rövid lejáratúnak bizonyult jelenésem a kolozsvári szívkórházban. Itt, román szokás szerint, a Domnu Kantor járt ki nekem. Úrnak különösebben nem éreztem magam, de panaszra sem lehetett okom. A Ludovic pedig elő sem került, csak a zárójelentésben.

A tulajdonjog kiterjesztése

Hallom a tévében, hogy egy beteg, valamelyik kórházból távozóban, emlékbe magával vitt egy őrizetlenül hagyott számítógépet. Én csak neveket - meg a gyógyulás reményét, kezdetét? - gyűjtöttem be, nagyon különböző természetűeket. Kórházhoz tartozó hivatásosak nevét, egy-két baj-társét. Három név, új szerzemények. Szabolcs Zoltán, Ács Anna, Tolnai András. A műtétet végző professzor, Erdély elkötelezett híve. A gondoskodó, ifjúkori kolozsvári emlékeit fölelevenítő, Marosvásárhelyről elszármazott ügyintéző őrangyal. A hallgatni és kérdezni tudó, a rehabilitáció első napjaiban kiosztatlanul szerepet kapó szobatárs.

És egy negyedik név. Akit nem tudok megnevezni. A helyzet, az alig egymásfél órányi találkozás nem olyan volt, hogy mondjuk névjegykártyát cserélhettünk volna. A Szent Ferenc Kórház egyik mentőse vitt át, ellenőrzésre, vissza a Városmajorba, az egyik lábamon kinyílt sebet kellett megvizsgáltatni. A mentőautón oda-vissza jót beszélgettünk, életfilozófiáját (életstratégiáját?) fejtette ki, miközben a fővárosi létről, a máshonnan jöttékről, a kisebbségben élőkről beszélt. Szülővárosáról, Dubrovnikről mesélt érdekeseket, okosakat - főorvosi szinten is mérhetőket. Legalább a keresztnevét kellett volna megkérdeznem.

Könyvek oldalairól is elgondolkodtató mondatok kerültek új tulajdonomba, ebből a köztes kórházi időből. Hogy miért éppen Réz Pali „hangos memoár" kötetét, a Bokáig pezsgőbent hoztam magammal a rehabilitáció heteire? Mikor sem a pezsgőt nem szeretem (egészségesen sem), a „rettenetes Réz úr" (Fodor Sándor Csipike-könyvében olvastam így) ugyancsak nem tartozott a kedvenceim közé (nem Fodor úr miatt). Igaz, Pali beszélgetőtársa, Parti Nagy Lajos annál inkább. Szóval Réz Úr, a művelt, nagy tudású kritikus, a Holmi ura... Éveken át vitatkoztunk a Magyar Irodalmi Díj zsűrijében, ritkán szavaztunk egyformán (Poszler Gyuri és Ilia Miska volt az, akikkel lényegében ugyanazt gondoltuk, ugyanarra az új magyar könyvre adtuk szavazatunkat, néhányszor győztesen, például Tolnai Ottó és Szilágyi István díjazásában). A Szépirodalmi lektorával, a mindentudó szerkesztővel adódik most posztumusz találkozás, a kortársakra emlékezés.

22