Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 11. szám - Markó Béla: Rúzsfoltok (vers)

Ó, megvénült, kopaszodó rockerek, akik életben maradtatok, és még most is ragaszkodtok a piszkosszürke copfhoz, a színes inghez, miközben öltönyös, nyakkendős fiatokat, kosztümös, irattáskás lányotokat várjátok nap mint nap, de későn jönnek, mert visszatartja őket az üzlet.

A hajdani tűzben elszenesedtek a gerendák,

ráncos bőrötökön kékeszöld tetoválás,

kérges a testetek, akár a krokodiloké,

visszamennék én is abba a házba,

ahol még úgy elszédít a napkelte,

mint a piros paradicsomlébe töltött áttetsző vodka,

és ahol olcsó kölni illatával

takaróznak a vérző lányok.

Elmerülnék a kiborotválatlan hónaljak,

izzadt tenyerek forgatagában,

beköltöznék mindörökre

a felkelő nap házába,

mielőtt ismét bűntelen leszek,

de csak a keserűlapu tapsol az árokparton,

megalvadnak a szederfoltok a napsütötte köveken.

Ott kellett volna maradni bűnben, mocsokban, lázadásban, hallgatni, ahogy énekelnek az állatok, a szelíd vadak, az Animals, elkárhozni egy földöntúli részegségben.

Mert itt már csupán a porladó téglák, az egyre sűrűsödő homály, alig emlékszem rátok,

vattacsomók, óvszerek, barna magnószalagok, ébenfekete hanglemezek a tankok ellen, hát lehetett-e esélyünk elkerülni a ránk szakadó ártatlanságot?

Zeng, zúg valahol a távolban a zene, de mi már kijöttünk belőle, kiléptünk a dalból, mint egy százemeletes felhőkarcoló tetejéről,