Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 10. szám - Alföldy Jenő: Kezdeten, végen innen és túl

ja József Attila szenvedésteli létmozzanatait, amelyeknek hatalmas gondolatait és felejthetetlen szépségeit köszönhetjük. Az utóbbi versben Tornai hazai nagymesterének, József Attilának modern, képekben és zenei hangzatokban, nemkülönben tudományosan is értékelhető aforizmákban megnyilatkozó gondolati erejét emeli ki mint eszményképét. Ehhez képest a Blake nagyszabású látomásaival, szabad formájú próféciáival „csak" mintát adott költőnknek, noha az igazság szerintem az, hogy Tornai életművének legmagasabb oromzatát éppen a verspróféciáinak köszönhetjük.

Ezek közé tartozik a kötet egyik legizgalmasabb darabja, a Király és Királyné; enélkül nem nyilatkozhatunk „teljes értékűen" a verseskönyvről. A „kettős ember" a nemiség oldaláról szemlélve már számos műremekkel gyarapította Tornai életművét - bizonyságul elég, ha csak a Csillaganyám, Csillagapám életműsorozatának címszavait vesszük. A homo duplex, a kettős ember és az ugyancsak kettősségekben létező világegyetem paradoxonok sorozatával sodor magával minket. Termékeny homály, de nem „érthetetlenség" övezi a terjedelmében is nagy költeményt. Ez a homály nem annyira a mű szürrealisztikus jellegéből fakad, hanem a „mája-fátyol" hindu filozófiai alapfogalmából: a látszatvilág Schopenhauer és követői által is hangsúlyozott voltából. Az indító metafora képi oximoron: „Elmerülök benned, tengertelenség". A tértelen tér, a másodpercek nélküli idő, a személytelen [emberi] lény vagy a megismerhetetlen ismeret éppolyan Janus- arcot közvetít a befogadónak a világ összetett, alig felfogható sokrétűségéről, anyagi és szellemi egységéről és kettősségéről (ez aztán a kettősség!), mint az ember kétneműségének titkairól, az odi et amo-ról, vonzásáról és taszításáról, vagy a szent és a profán megkülönböztethető, mégis egymásban kölcsönösen meglevő minőségéről. A Sehol és a Mindenütt létről, az álom és a valóság, a kozmikus Kint és az emberszabású Bent buddhai azonosságáról, erről a voltaképpen tartalom és forma-viszonyról. Tornai a költői szó erejével rendet vág ebben a káosz- szál fenyegető kavalkádban. Újra hangsúlyozom: humanistához méltón helyezi el a létbe vetett (noha eleve az egyetemességbe tartozó) egyéniséget a dolgok végtelen változatosságában és nehezen követhető változékonyságában: „nem kellesz nekem, szerelmetlenség kapuja Vállalja az Időnek kiszolgáltatott emberi sorsot a sokszorosan megszenvedett örömért, amelyet élete során, főként kilenc nagy szerelmében megélt; vállalja az ugyancsak megszenvedett műalkotásért. Vállalja a szerelemben különösképpen megnyilvánuló látszatvilág gyönyörűségeiért, amelyeket Hegel „a természet cselei"-nek nevez (Tornai ezt konkrétabban nemiségnek, szexualitásnak mondja). A konklúzió, ahogy a régiek mondták: minden ember király. Vagyis, a költemény szavaival: „semmi nagyszerűbb, semmi tigrisfol- tosabb, semmi jégagyarúbb / nincs, csak egyetlen föltétel nélküli fátyol a király / duzzadó ágyékán, a királynő/ szülőcsatornáján". Ha létezik szürrealista, mégis összefüggő és hitelt érdemlő filozófia, akkor ez a költészet az.

80