Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 10. szám - Alföldy Jenő: Kezdeten, végen innen és túl

ségét nem sajátíthatta ki a Dózsára szívesen hivatkozó, ám a gazdatársadalmat irgalmatlanul üldöző, a földjétől, terményeitől megfosztott parasztságot proleta- rizáló hatalom. A kezdet kezdetén, amikor a középiskolás Tornai még Juhásszal együtt koptatta a Márvány utcai kereskedelmi tanoda padjait, aligha lehetett sejteni, hogy az ideológiával csaknem agyonnyomott, sematikus irodalom karámjából ilyen monumentális életművek törnek ki. Említendő társ volt Tornai nemzedékéből Fodor András, akinek költői stílusa, gondolatvilága ugyan nem ért föl az imént említettekéhez, de nagy műveltsége, műfordítói kultúrája és nemzetközi tájékozottsága, a társművészetekben való jártassága és Tornaihoz fűződő közvetlen barátsága nem hanyagolható el. Legtartósabban azonban, úgy vélem, Nagy László és Csoóri Sándor hatott költőnkre, akkor is, ha Tornai, legalábbis napjainkig, nem ért el a népszerűségnek és közismertségnek arra a fokára, mint ez a két pályatársa, barátja, illetve eszmei harcostársa.

Talán még ma is szokatlanul hat a nagyközönségre, sőt a szakirodalom művelőire is Tornai költészetének erős filozófiai töltése. Pedig ez áthatja kozmikus élményből táplálkozó műveit éppúgy, mint napjainkban is gazdagodó szerelmi költészetét vagy az ember „kettős" mivoltát kárhoztató, félig állati, félig istenülő jellegén tűnődő gondolati líráját. Nem túlzás az „isteni" jelző, ha Tornai zenéről írott verseit tanulmányozzuk. Ilyen darabokat találunk a kötetben: Zengj és zengj, muzsika; A gyönyörű hegedűművésznő; Hattyúszárny; Ha nekem olyan jó...; Zongora fétise. Voltaképpen a népi énekekről írt dalokat, főként A népdalok szellemét is idesorolhatom. A vers és a ritmikus, dallamos ének együtt szólalt meg „a törzs szavaival", ahogy Illyés Gyula mondaná. Tornai önmegszólító verséből csak néhány sort idézek: „A népdal szelleme vigyázott rád legtovább / véges-végig ahogy mentél az úton (...)". Egy másik sorpár a műből: „A messzi, ázsiai múltból az ősi szók / sugdosták egyre, mi a boldog titok". S hogy tud lelkesedni az európai-magyar Tornai másutt Beethoven, Mozart, Haydn és a többiek egekig emelő zenéjéért!

A költő a „kettős emberről", a meghasonlóról ír mellbevágó, nemegyszer próféciaként figyelmeztető verseket. A rombolni és alkotni egyaránt világméretekben képes emberiség kettősségétől alapvetően eltér az ő költészetének markáns „kettőssége" vagy többszörös összetettsége. Az főként az ősi és a modern, a természeti és az alkotói értelemben „művi" (kreatív), az ösztönös és a tudatos, a szenvedő és gyönyörködő, az európai és az Európán kívüli ember kultúrájának - mondjuk így - veritas duplexéből táplálkozik. Beletartoznak költészetébe a közvetlenül filozófiát hirdető vagy bíráló versek is, néhol a bölcselet szakszerűen pontos, áttételesség nélküli alkalmazásával. Ilyen a Buddha mondja; a Nincs egyetlen archimedészi pont; A megismerés-láng; a Kölcsönbe adják, vagy a számomra szorosan összetartozó két vers: a Túl a végén és kezdetén meg A semmivel alattam és fölöttem. Ezekről elmondható, amit sokszor könnyedén jelentenek ki jól sikerült művekre: „a végső kérdésekkel foglalkoznak", sőt a végső kérdéssel: a születés előtti és a halál utáni végtelennel, azzal, amiről oly boldog szeretettel beszélt a föntebb idézett Aszteroidában.

Érdekes verspárok lappanganak témabeli rokonságukkal ebben a könyvben, anélkül, hogy indokolatlan ismétlődésektől kellene tartanunk. Ilyen az Imamalom József Attiláról s a József Attila és William Blake. Az előbbi vers mantraszerűen sorol79