Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 10. szám - Alföldy Jenő: Kezdeten, végen innen és túl
Alföldy Jenő Kezdeten, végen innen és túl Tornai József: Ó, kettős ember Humanistának azt a költőt tartom, aki küzd embervoltunk tisztán tartásáért, a sok mindentől függő létünk determináltságának ellenére elérhető szabadságért. Szembenéz a milliárdnyi galaxis határtalanságával, az életünkre elölről-hátulról ránk tátongó, végtelen idő Semmijével, s úrrá lesz aggodalmain, szorongásain. Most nem a középkor végi, reneszánsszal jött humanisták működésére gondolok (noha minden elismerést megérdemelnek a keresztény művelődés világiasításá- ért és emberiességéért), hanem mai utódaikra. Azokra, akik lépést tartottak és tartanak a tudományokkal, főként a filozófiával és a természettudományokkal (a mikrofizikától a kozmológiáig és a genetikától a régészetig, antropológiáig). Fölteszik korunk nagy kérdéseit, olykor választ is adnak rájuk. Számolnak az emberi világ és az emberi állapot katasztrofális jelenségeivel, de az ártatlanság és a szépség ritkábban tapasztalt, fölemelő erkölcsi-szellemi értékeivel is. A humanista kritikával ítéli meg az embert, de az emberiséghez tartozását felelősséggel fogja föl, becsüli azt a képességet, amellyel a művészek és tudósok végzik megtartó erejű munkájukat, s ez költészetében is kifejeződik. A kilencvenedik évét 2017. október 9-én betöltő Tornai József új kötetének (Ó, kettős ember) egyik legfontosabb témája az emberi lét és a világmindenség idő- és térbeli egymáshoz viszonyítása - azonossága, illetve ennek a létazonosságnak a többnyire aggasztó változása. Létazonosságon azt értem, ami a természeti és kőkorszaki népek kultúrájában virágzott, ha még oly „primitív" szinten is. (A kezdetlegesnek tartott művek közt is akadnak remekművek.) Életműve nagy részében Tornai különös figyelmet szentel a homo sapiens korai állapotának, amikor az ember még egy volt a természettel. Régi-régi elődeink nem avatkoztak be a természet rendjébe, de megküzdőitek az elemekkel az ön- és fajfenntartásért. Rájuk nem vonatkozik az, amit egy régebbi versében írt le kérlelhetetlenül: „A föld orgyilkosai". Ám a bibliai Káin gyilkos ösztöne már kezdettől megvolt az emberi lényben: a különböző törzsek sokszor összecsaptak, legyilkolták, horribile dictu, meg is ették egymást. De közben megalkották ma is csodált barlangrajzaikat, szobrászati színvonalú totemszobrocskáikat, madárszerű, színes bálványaikat, szerszámaikat és más, díszes fémtárgyaikat. Életérzésüket áthatotta az elemi erejű félelem, de imádták a Napot és a Holdat, azonosultak a csillagokkal, 75
