Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 10. szám - Gergely Ágnes: Egy urbánus főhajtása
gyújtottak az ablakban, sok lányt elvittek feleségnek más vidékre - mer szépek vótunk, tiszták vétünk, tudtunk danóni, táncolni, meg nagyon jó' tudtunk dógozni. Hamar véget ért az idill. Endrődöt a Hasítás nevű hosszú keresztút osztotta ketté, a jobb módú Szarvasvégre és a szegényebb Gyomavégre. Ha az egyik faluvégből beleszeretett egy legény egy lányba, aki történetesen a másik faluvégbe való, ki lehetett számítani a keserves befejezést. Akik látták Fábri Zoltán filmjét, a Körhintát, átélhettek egy ilyen történetet. Volt olyan lány, aki lúgkövet ivott vagy felakasztotta magát, mert nem tudta a főd a főddel törvényét érvényteleníteni. A házasságkötés után pedig elkezdődött az a kemény élet, amelynek szigorú szabályaitól nem volt menekvés. Mer nehéz egy párnán feküdni olyanoknak, akik nem szeretik egymást. És ha szeretik is? Miféle sors elébe néznek? Hajnalba négy órakor keltünk. Anyósom kiosztotta, mit kell csinálni. Télbe fontunk, nyárba meg kint dógoztunk a fődön. Gyerekekkel hajoltunk, takarítottunk, tehenet fejtünk. Mikor először fejtem, az én orromrú jobban csepegett a víz, mint a tehín csecsibű a tej, annyira féltem attú az átkozott rúgás tehíntű, de csak meg kellett fejni, nem mondhattam, hogy nem fejek. A fiatal házasok életébe beleszólt a háború, az első világháború. Háromhetes asszony vótam, mikor elvitték az uramot katonának. A tanyákho közel, tíz kilóméterre, Mezőtúron vót elszállásolva, én meg magam maradtam a más tanyájába. Másik esztendőbe megszületett a fiam - akkor oszt egy hétig mindennap kigyiitt az uram lóháton. De gyönyörűszép lovon gyütt! Úgy tudom, mintha most vóna: Vadvirágnak hítták a lovat. Reggel, mikor ment el Lajos, én is felkeltem, a szín sarkáig kikísírtem, oszt addig álltam ott vagy ültem, még csak a ló patájának a dobogását hallottam [...] Mikor bementem, a gyerek a bölcsőbe, más tanyáján, senki, semmi. Csináltam tovább a dógom. Hordtam a tejet a térdig érő hóba a tanya gazdájának, meg csináltam mindent, amit kellett. Rengeteg vót, bánat, csapás. Félni nem vót idő. Mán feladtam a gyereket az iskolába, mikor az apja hazagyütt, oszt lett kire támaszkodni. Mi volt a rengeteg bánat, csapás, mitől kellett félni, hol volt az apa hat vagy hét esztendeig? Hadifogságban? Csak találgatni lehet. Ahogy azt is, miért tudtak életben maradni a megesett lányok a tanyán, és miért ittak szódát, akasztották fel magukat vagy ugrottak a Körösbe a faluban. Bródy Sándor tollára való balladák ezek. A legtöbb szülés merő izgalom volt. - Gyorsan, gyorsan keresztelni, mingyá megfúl [...] Etessed, lelkem, etessed, katona lesz még ebbű. Hogy bírták ezek az asszonyok? Mindenhö érteni kellett. Vót „foglalkozásunk" elég. Sütni kellett a kenyeret, tudni kellett szappant főzni, csináltuk a túrót, tejfelt, megszőttük a vásznat, megvarrtuk a ruhát, jószágot neveltünk. Megmég ott vót minden kétévbe a gyerek, azokkal hajolni - meg az emberek. Érteni kellett a gyógyításho is, mer nem segített rajtunk senki. Egymáson segítettek. Schramm úr, a híres rokkakészítő, megjavította a törött orsót. - De hogy is füzetem ki - mondta az asszony. - Máj' mond egy imát, Ilka néném. - Egy háromgyerekes asszony férje váratlanul hazajött a fogságból, a felesége éppen a péknél volt. Hoffmann pékmesterek akkor megpakolták az asszonyt kenyérrel, süteménnyel, hogy a fogolynak legyen mit enni. Komiszabb világ volt. De jobb emberek. 7
