Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 1. szám - Kabdebó Lóránt: A hangtalanság hangjai (Milyen kort jellemeznek Tőzsér Árpád „összes” versei?)

Hogyan, miért képes éppen Tőzsér Árpád ennek a költői formálásmódnak a tudatosítására. Legyen példázat a Faustus Prágában című dialógokba és jambusokba szedett története. 2005-ös megjelenési dátuma ellenére éppen az önmagára találás 0 pontjától jellemezhető a tőzséri költészet egészének jellemzője, végül is összegezője. Ebben a művében sikerült megjelentetnie egész vállalt és formált költészete, poétikai váltásának felszabadult hangnemét: a kiszolgáltatottságot, a kórházi környezetet, a nemzeti és történelmi bizonytalanságot. A poétikai levitálást. Annak egyszerre patetikus és ironikus kifordítottságá- ban. Ennek egyszerre hívő és hezitáló változatát egymásba ölteni. Megmutatni, a most- pontokra-szakadó jeleneket bambán jelenetezni, és ellenében egy-egy pillanatra az abszolút időt felcsillantani: visszaemlékezni az elveszett paradicsomra. De kétségbeesetten látni Kain világát az Édentől Keletre. Élni ebben a „köztes" világban. Miként azt Madách elindította a nyolcadik színben. A Prágai Szín a legalkalmasabb az átváltás megformálására a tragikus és az elégikus hangoltság között. Benne még a történelem generálta összes probléma, a teremtett világmindenség értelmezése, a tudás, a női eszmény mint tragikumot hordozó gyúanyag, és a mindezzel szembeforduló, ironikusan az életet, tudományt, nőiséget átértelmező életmódfelfogás között. A hit és tudás súlyos dilemmái és az üzletté váló csillagjóslás és udvarlás váltásának bemutathatósága. Mindehhez Tőzsér Árpád hozzáadja az etnikai szembenállások közép-európai konglomerátumát. A madáchi Kepler hordozta tudósi és udvaronci szembesülést, valamint a (Szenczi) Molnár Albert, valamint a pfalziak szerepeltetésével behozott, a reformációt kihasználó nemzetiségi problematikát. Bocskai árnyképének és az angol forradalomnak a cseh nemzeti törekvést felizgató jelenlétével fel is emeli, le is fokozza a tragikus szintet törlő formáltságúvá a narratíváját a verses tájképnek. És miután mindebbe belehoz egy lefokozott Faust-történéssorozatot, ezzel az európai történet magas pontja ellenében egy közöttes-életlehetőségre törekvést kiformáló, a személyes cselekvést elhagyó, a kiszámítottan élni kívánó átélési szindrómát telepít versbeszéde meghatározó formáltságába.

Mindezzel Tőzsér Árpád versbeszédével a világtörténelem bármely szögletében érvényes élet-lefokozást tesz lehetővé. Nem azért, hogy az ember jelentőségét lefokozza, hanem, hogy a tömeggé válásban az értékvesztés felmutatásával éppen hogy a túlélési esélyek lehetőségét helyezze poétikája meghatározó szempontjává.

Tőzsér Árpád emberképe nem az egyetlen vállalásért küzdő személyiséget emeli a hősi cselekmény meghatározó erőcentrumába, hanem éppen a tömegemberré átalakuló személyes megjelenések „maszkos" tehetetlen korlátozottságát hangsúlyozza. Nem mintha mindezt elfogadná. Sőt! Mindezzel szembefordulva éppen az emberi kicsinyesedés kényszerét hangsúlyozza. A kényszer és az általa oly igen hangsúlyozott menekülésszinten való életvitel elfogadásának fájdalmas iróniáját teszi költészete állandó formameghatározó alakulásává.

Nevek, történések utalásszerű megjelentetése emlékeztet az emberi kreatúra meglévő lehetőségére. A megváltottság értékes állapotára. Hogy azután a verseiben éppen mindennek a lefokozódását sirassa, kacagja, szenvedje el. Ezért fedi maszkkal a költőt: aki éppen az ő korára kompromittálja a költészet által eredetileg megjeleníteni hivatott valahai emberi nagyságot.

Az őáltala összegyűjtött költők elégiái hangneme egyszerre a fájdalmas nosztalgia és a kétségbeesett, túlélésre játszó eltömegesedés állapotának megsiratása. Végül is az ő elégiái hangneme nem az Univerzummal összhangba kerülő ember megváltottságát kereső reménykedése, hanem éppen az ezzel szembemenetelő megalázottság fájdalmas elsiratása. Annak bemutatása, miként adja fel az ember mindennapi életmenetében a teremtés pillanatában magába szívott nagyság lehetőségét. Minden egyes verse az ember lehetőségének elvesztését magyarázza el. Ezzel fel is mutatja ugyan magát az önmagában megformálható

100