Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 9. szám - Kemény István: „a távolságot, mint üveggolyót”
Ifjúságom, e zöld vadont szabadnak hittem és öröknek és most könnyezve hallgatom, a száraz ágak hogy zörögnek. Azt hiszem, azt akarta József Attila, hogy a kis Balázs soha ne jusson el a lelki pokolba. Ezért ígérte meg neki az üveggolyót. Talizmánnak a távolság ellen. Megígérte, de nem adta oda. Hiszen neki se volt. Kedves Közönség, Ráthonyi Kinga ilyen üveggolyókat készített nekünk. Pontosabban: olyan tárgyakat, amik magukban hordozzák a távolságot. Talizmánokat csinált nekünk, hogy megvédjenek minket a távolság gonoszságai ellen. A lélek űrje ellen. Az ellen, hogy életünk során folyamatosan távolodjunk mindentől és mindenkitől, egymástól és saját magunktól is. Ezek a szobrok azt akarják, hogy ne nőjön a lelkűnkben a távolság a lehetőségek és a vágyak között. Távolság és vágy együtt: maga az Elérhetetlen. Az itt látható talizmánok ezt akarják elűzni. Hogy ne ismerjük az elérhetetlenség fájdalmát, ami minden lelki fájdalmak legerősebbike. Nem véletlen, hogy a kiállítás főcíme a vágy, vagyis desirée (a legenda szerint egy vitorlást hívnak így a Balatonon, ilyen kisbetűkkel van ráfestve, hogy desirée, naplementekor lehet találkozni vele kint a vízen, Kingának egyszer sikerült). Vannak jó művészek, nem is kevesen, akik képesek enyhíteni az elérhetetlenség fájdalmát. De nagy áron. Lerakják ugyan elénk az Elérhetetlent, de úgy, hogy egyúttal ki is ábrándítanak belőle: na nesztek, itt van minden, látjátok, semmi se elérhetetlen, hát ezekre a vackokra vágytatok annyira? Az ilyenfajta művészet kegyetlen és varázslatmentes - viszont őszinte. És ez benne a csalás: azt sugallja, hogy ami őszinte, az egyben kiábrándító. És hogy ami nem kiábrándító, az hazug. És azt hiszem, ez az, amit Ráthonyi Kinga nem fogadott el. Inkább dupla varázslatot végzett el. Első varázslat: ő is letette elénk az Elérhetetlent (pici porcelántárgyak formájában), és nem hazudta azt róla, hogy elérhető. Viszont - és itt jön az újabb varázslat - ezek a pici porcelánszobrok elérik azt, hogy ne fájjon nekünk az elérhetetlen: boldog mosolyt csalnak az arcunkra. Hogy éri ezt el Kinga? Miniatürizál: megmintázza a végtelent. A kezünkbe adja játékokként. Nézzük meg, tapintsuk meg őket. Kozmikus távolságokat foghatunk meg velük. Csinál például egy kishajót, és odaültet minket a szélére. Lenyugvó napot tesz elénk, és úgy hidalja át a nyolc egész három tized fénypercnyi, százötvenmillió kilométeres távolságot, hogy csinál nekünk egy egészen a Napig elérő tengert. Nem is tudom, melyik a nehezebb feladat: a Napot lekicsinyíteni vagy a tengert? Mert a tenger végtelen a maga módján, a Nap-Föld távolság pedig véges. És mégis, melyik a végtelenebb: a gömbölyű óceán vagy a világűr? Ilyen kérdéseket ültetnek a fejünkbe ezek a szobrok. De egyben megnyugtatnak, hogy nem muszáj válaszolni. Hogy éri el Kinga, hogy a szobrai megnyugtassanak? Hogy magukra vegyék a gondjaim egy részét? Hogy érik el a boldog (már-már vigyorszerű) mosolyomat? Honnan van ezeknek a szobroknak ez az ereje, amit érzek rajtuk? Csak tippjeim vannak: az egyik a művészet, a művészi elhivatottság. Ráthonyi Kingáé. Hát persze, ez természetes. Ezek a szobrok csodálatosan gyönyörűek. 111
